Thomas Hlatky szerint a környezeti katasztrófák biztosítása, biztosíthatósága igen jellegzetes területe a biztosítási piacnak, márpedig a klímaváltozás kapcsán egyelõre elsõsorban errõl a területrõl folyik a párbeszéd. Az egyik általánosan megfigyelhetõ sajátosság, hogy minél nagyobb a fenyegetettség, minél gyakoribbak az egyes kártípusok, azaz minél nagyobb a kereslet, annál kevésbé létezik rá elérhetõ biztosítási fedezet, csak akkor, ha ezzel ellentétes irányban ható szabályozás van érvényben. Ugyancsak jellemzõ az árak nagymértékû volatilitása, általában a katasztrófa eseményeket követõen megugranak, majd a megnövekvõ verseny következtében szép lassan már a finanszírozhatatlanság szintjére csökkennek, alkalmatlanná válnak a megfelelõ tartalékok képzésére, így a következõ katasztrófák még magas biztosítottság esetén is nagyobb problémákat generálnak, mint kellene. 

Nagyobb probléma azonban, hogy az egyes országokra leselkedõ veszélyek igen széles skálán mozognak, nagyon kevés a közös nevezõ, melyekre a késõbbi átfogó, európai szintû kezdeményezéseket, vagy akár nagyobb potenciális védelmi szintet lehetõvé tévõ szabályozási környezetet építeni lehetne. A fentiekbõl adódóan a nemzeti szintû biztosítási gyakorlatok is elképesztõen változatosak, más kondíciók, más nyelvezet, más kártalanítási eljárások vannak érvényben attól függõen, mely országban élünk.

A biztosítók szerepe ennek megfelelõen változik, intenzívebbé válik, nem csak a kockázatelemzés és becslés, de a prevenció és az informálás területén is. Ennek a tevékenységnek az alapját az úgynevezett kockázati térképek és modellek felállítása és használata jelentheti. Erre számos példa létezik az Európai Unió több tagállamában is, a kezdeményezések éllovasai jellemzõ módon a biztosítók. Ezek az eszközök Hlatky szerint nélkülözhetetlenek mind a megelõzésben, mind a megfelelõ kockázatfelmérésben, ezáltal az eddig biztosíthatatlan események vagy területek biztosítási fedezet alá vonhatóságában.