Az európai biztosítási garanciarendszerek harmonizálását sürgeti az EIOPA, amely a biztosítók esetleges fizetésképtelensége esetére egységesebb alapvédelmet teremtene a tagállamokban. A javasolt szabályok a fedezet körére, a kártalanítás aktiválására, a kifizetések határidejére és a rendszerek finanszírozására is kiterjednének, miközben a nemzeti sajátosságoknak továbbra is teret hagynának.

Az Európai Biztosítás- és Foglalkoztatóinyugdíj-hatóság (EIOPA) szeptember 1-jén nyújtotta be az Európai Bizottságnak technikai tanácsát a biztosítási garanciarendszerek (Insurance Guarantee Schemes, IGS) közös minimumszabályairól. A kezdeményezés hátterében az áll, hogy az uniós biztosítási piac egységes engedélyezési rendszerben működik, a biztosítók határokon átnyúlóan is értékesíthetnek termékeket, a szerződők védelme azonban továbbra is jelentősen eltérhet attól függően, melyik tagállamban működik a biztosító. Egyes országokban széles körű garanciarendszer működik, másutt csak meghatározott üzletágakra vonatkozik, míg több tagállamban – Magyarországon is – nincs általános biztosítási garanciarendszer.

Az EIOPA szerint ez különösen a határon átnyúló szolgáltatásoknál okoz problémát. Előfordulhat ugyanis, hogy ugyanannak a biztosítónak ugyanazon termékét az egyik tagállamban élő ügyfél garanciarendszer védi, míg egy másik országban élő szerződő nem részesül ilyen védelemben. A hatóság ezért nem teljesen egységes európai rendszert javasol, hanem nemzeti garanciarendszerek hálózatát közös minimumkövetelményekkel, amely mellett a tagállamok a minimumnál szélesebb körű védelmet is fenntarthatnának vagy kialakíthatnának.

A legfontosabb biztosítási termékek kerülnének a minimumfedezetbe

Az EIOPA elemzése szerint a minimumharmonizációt elsősorban azokra a biztosításokra érdemes kiterjeszteni, amelyek egy biztosító bukása esetén jelentős pénzügyi vagy társadalmi nehézséget okozhatnak az ügyfeleknek. A hatóság a 2020-as állásfoglalásában azonosított termékkört erősítette meg.

Az életbiztosítások közül gyakorlatilag valamennyi életbiztosítási kockázati osztály bekerülhetne a minimumfedezetbe, a házassági és születési biztosítások kivételével. A nem-életbiztosítások közül az EIOPA elsősorban a tűz- és egyéb vagyoni károkra, a felelősségbiztosításokra, a baleset- és betegségbiztosításokra, valamint a kezesi biztosításokra terjesztené ki a minimumvédelmet.

A megközelítés célzott: nem arról van szó, hogy minden tagállamban minden egyes biztosítási termék automatikusan azonos feltételekkel lenne védett. Az EIOPA szerint a tagállamoknak lehetőséget kell adni arra, hogy a közös minimumon felül további termékköröket is bevonjanak saját garanciarendszerükbe. Különösen a felelősség- és egészségbiztosításoknál lehet fontos a nemzeti sajátosságok figyelembevétele, mivel ezek szorosan kapcsolódnak az egyes országok jogi és szociális rendszeréhez.

Az EIOPA külön is hangsúlyozza, hogy az IGS-védelem nem azonos a biztosítási szerződésben foglalt kockázati fedezettel. A harmonizáció azt határozná meg, hogy egy biztosító fizetésképtelensége esetén mely kockázati körökhöz kapcsolódó szerződések részesülnek garanciában, nem pedig azt, hogy az adott biztosítás milyen károkra terjedjen ki.

Egységesebb ponton lépnének működésbe a garanciarendszerek

Az EIOPA szerint jelentős eltérések vannak abban is, hogy egy tagállamban mikor aktiválódik a garanciarendszer. Van, ahol a biztosító fizetésképtelenségének kimondása a kiváltó esemény, máshol például a működési engedély visszavonása vagy valamely hatósági, illetve bírósági döntés.

A hatóság ezért azt javasolja, hogy a garanciarendszert legkésőbb akkor lehessen aktiválni, amikor a biztosító fizetésképtelen vagy várhatóan azzá válik, és ésszerű időn belül már nincs reális lehetőség a bukás megakadályozására. Ez az EIOPA értelmezésében az a pont, amikor a biztosító gyakorlatilag eléri a „nincs visszaút” állapotát. A szabályozásnak ugyanakkor lehetővé kell tennie, hogy a rendszer aktiválása önmagában még ne jelentsen automatikus kifizetést, ha végül más megoldással sikerül elkerülni az ügyfelek veszteségét.

A harmonizáció a kárigények benyújtásának határidejére is kiterjedne. Jelenleg a tagállami szabályok között akár több éves eltérés is lehet, és van olyan ország, ahol nincs kifejezett határidő. Az EIOPA ezért közös határidő meghatározását tartja indokoltnak, megfelelő átmeneti idővel.

A kifizetések esetében ugyancsak közös maximumhatáridő bevezetését javasolja, miközben a tagállamok ennél rövidebb határidőt is meghatározhatnának. A gyors kártalanítás különösen az egészség- és jövedelemkieséssel kapcsolatos biztosításoknál lehet fontos, ahol a szolgáltatás elmaradása rövid idő alatt is komoly pénzügyi nehézséget okozhat.

Nem mindig a kártalanítás a legjobb megoldás

Az EIOPA nem kizárólag „kifizetőhelyként” képzeli el a garanciarendszereket. Bizonyos hosszú távú, illetve életbiztosítási szerződéseknél az ügyfelek szempontjából előnyösebb lehet a szerződés folytatása, mint az egyszeri kártalanítás.

Ennek része lehet például a biztosítási állomány másik biztosítóhoz történő átruházásának finanszírozása vagy elősegítése, illetve szélsőségesebb esetben az állomány ideiglenes kezelése is. Az EIOPA ugyanakkor ezen a területen nem írná elő minden tagállam számára ugyanazt az intézményi modellt: a harmonizáció alapelve a szerződők, kedvezményezettek és károsultak érdekeinek védelme lenne.

Fontos elem az is, hogy a garanciarendszer által a szerződőknek kifizetett összegre vonatkozó követelés a fizetésképtelen biztosító felszámolásában megfelelő helyet kapjon. Az EIOPA azt javasolja, hogy az IGS követelései a tagállam által a Szolvencia II alapján alkalmazott rendszerben ugyanolyan ranghelyet élvezzenek, mint a biztosítási követelések. Ez javíthatja a garanciarendszerek megtérülését és csökkentheti a rendszer finanszírozási igényét.

Likviditási tartalékra is szükség lehet

A garanciarendszer csak akkor képes gyorsan beavatkozni, ha a szükséges források rendelkezésre állnak. Az EIOPA ezért nem egyetlen kötelező finanszírozási modellt írna elő, hanem azt várná el, hogy minden nemzeti rendszer rendelkezzen megfelelő likviditási védőmechanizmussal.

Ez lehet például működési tartalék, hitelkeret vagy jogszabályon alapuló hitelfelvételi lehetőség. A részleteket a tagállamok saját piacuk méretéhez és szerkezetéhez igazíthatnák. Az EIOPA álláspontja szerint ugyanakkor különösen a kizárólag utólagos befizetésekre épülő rendszereknél kell gondoskodni arról, hogy egy biztosító bukása után a kártalanításhoz szükséges likviditás gyorsan rendelkezésre álljon.

A finanszírozás tekintetében az EIOPA a vegyes, előzetes és utólagos befizetéseket kombináló modell esetében is elegendő előzetes forrást vagy működési puffert tartana szükségesnek. Nem határozna meg azonban egységes uniós célszintet: a szükséges mértéket az adott piac mérete, koncentrációja, korábbi biztosítói bukásainak gyakorisága és a kockázatok jellege alapján lehetne meghatározni.

Az utólagos befizetések alkalmazását az EIOPA piaci feltételekhez kötné. Ilyen finanszírozás elsősorban akkor működhet, ha a biztosítói csődök jellemzően egyedi, nem pedig az egész piacot egyszerre érintő sokk következményei, és a fennmaradó biztosítók pénzügyi helyzete lehetővé teszi a rendkívüli befizetések teljesítését anélkül, hogy azok újabb stabilitási problémát okoznának.

Szorosabb együttműködés jöhet a szanálási hatóságokkal

A garanciarendszerek és a biztosítói szanálás kapcsolatát az Insurance Recovery and Resolution Directive (IRRD) új keretei határozzák meg. Az IRRD 2027. január 30-tól alkalmazandó, ezért a tagállami végrehajtás még folyamatban van. Az EIOPA emiatt ezen a területen egyelőre nem tesz egyetlen részletes intézményi modell mellett voksot.

A hatóság azonban minimumkövetelményként egyértelmű, formális együttműködést várna el a nemzeti szanálási hatóságok és a garanciarendszerek között. A szerepeket, felelősségi köröket és az információmegosztás rendjét jogszabályban vagy együttműködési megállapodásban kellene rögzíteni. Az EIOPA szerint a szorosabb együttműködés azért is fontos, mert a garanciarendszer a jövőben nem feltétlenül csak egy biztosító felszámolása után fizethet, hanem bizonyos esetekben a biztosítási állomány folytatásának vagy átruházásának finanszírozásában is részt vehet.

A hatóság megközelítésének lényege nem az, hogy minden tagállamban egyetlen, azonos módon működő garanciaalapot hozzanak létre. Inkább egy közös európai védelmi minimum kialakításáról van szó: az alapvető termékkörök, a rendszer aktiválásának időpontja, a kárigények benyújtása és a kifizetések kiszámíthatósága, valamint a szükséges likviditás biztosítása közös elveket követne, miközben a finanszírozás pontos módja és az intézményi struktúra továbbra is nemzeti hatáskörben maradhatna.

Magyarországon nincs általános biztosítói garanciarendszer

Magyarország azon uniós tagállamok közé tartozik, amelyekben jelenleg nem működik az EIOPA által vizsgált, általános biztosítási garanciarendszer az élet- és nem-életbiztosítási szerződésekre. Ez nem jelenti azt, hogy egyetlen biztosítási területhez sem kapcsolódik garanciális védelem: a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításnál működik a Kártalanítási Alap, amely többek között a felszámolás alá került biztosító által biztosított károkozó gépjárművével okozott károk megtérítésében is szerepet játszik. Emellett a Kártalanítási Számla a biztosítással nem rendelkező, illetve bizonyos esetekben az ismeretlen üzembentartó által okozott károk fedezésére szolgál; mindkét rendszer kezelésében a MABISZ elkülönített szervezeti egysége vesz részt. Ezek azonban nem azonosak az EIOPA által javasolt, az élet- és kiválasztott nem-életbiztosítási termékekre kiterjedő, általános IGS-szel.