Mindannyian öregszünk, szerencsére azonban egyre jobb egészségi állapotban. Hiába tûnik logikus lépésnek, hogy ennek megfelelõen tovább is végzünk aktív munkát, a hivatalos nyugdíjkorhatár számos országban szinte semmit nem emelkedett. A 65 éves korhatárra számos országban úgy tekintenek, mint egy szent és sérthetetlen jogra, amely elvitathatatlan. Smorenberg IPE.com oldalon publikált cikke szerint az egyik tényezõ, amely segített megnyerni a legutóbbi francia elnökválasztást François Hollandenak, az a felelõtlen ígéret volt, hogy visszaállítja a 60 éves nyugdíjkorhatárt, amit csak nemrég emeltek 62 évre.

A legtöbb nyugati országban az emberek 60-62 éves korukban vonulnak nyugdíjba, holott a munkaképességi index (Work Ability Index) alapján 75 éves korukig is dolgozhatnának. Az OECD adatai szerint 70 év lenne jelenleg a reális nyugdíjkorhatár, ráadásul már azt is kimutatták, hogy a hosszabb ideig aktív munkát végzõ emberek tovább és jobb egészségi állapotban is élnek. Más szóval a társadalom ma 8 produktív évet hagy veszendõbe menni – fogalmaz a nyugdíjszakértõ.

A Smorenberg Corporate Consultancy B.V. ügyvezetõ igazgatója a szakszervezetek merevségén és a politikusok döntésképtelenségén túl az egyéneket hibáztatja mindezért. A munkáltatók szintén hibásak, akik túl keveset tesznek például azért, hogy a saját munkaerõ várható élettartamát elõre jelezzék, ráadásul a fizetési struktúrák még mindig az emelkedõ bérek rendszerén alapulnak. Nem használják ki azonban a cégek az átképzésekben, a munkavállalók ismereteinek korszerûsítésében rejlõ lehetõségeket annak érdekében, hogy az idõsebb munkaerõt is rugalmasan tudják alkalmazni, vagy ha sort is kerítenek ezekre, akkor azt túl késõn, vagy túl ritkán teszik.

Hasonlóképpen a munkakörnyezet sem igazodik az idõsebb munkavállalók igényeihez, de a nyugdíj- és adórendszerek, valamint a biztosítási termékek sem igazodnak a munkával töltött életszakasz meghosszabbodásához. A munkáltatóknak meg kell szabadulniuk attól a felfogástól, hogy az „öregek alkalmazása drága”.

Eközben a dolgozók is túl keveset tesznek a változásokra történõ felkészülés terén. Nagyon kevesen vannak azok, akik felelõsen tervezik meg anyagi jövõjüket, holott ez lenne a megfelelõ módja az arra való felkészülésnek, hogy várhatóan életük negyedik negyedében is kénytelenek lesznek munkát végezni – fogalmaz Smorenberg. A legnagyobb kihívást most az jelenti, hogy olyan intézkedések kerüljenek kidolgozásra, amelyek eljuttatják az üzenetet az társadalom számára, hogy jobban – és nyilvánvalóan felelõsebben – használják ki a 8 évnyi extra termelékenységet, ami a jelenlegi nyugdíjkorhatár elérése után fennmarad. Természetesen mindig lesznek olyan embercsoportok – például a fizikailag megterhelõ munkát végzõk – akik különös státuszt igényelnek, azonban lassan fel kell fognunk, hogy lassan a 70 éves korig történõ munkavégzés válik normává.

A kérdés jelenleg az, hogy mit kellene tenniük a munkáltatóknak, hogy felkészítsék a társadalmat erre a változásra. Mit tesznek a kormányok ennek érdekében? Mennyire rugalmasak a szakszervezetek a megoldások kidolgozásában? Ki nevelje a polgárokba – különösen a fiatalokba – a pénzügyi tervezés szükségességét? Egy közelmúltban készített felmérés szerint az emberek ugyan látják, hogy mi folyik, azonban egyetlen olyan alapkutatás sem készült soha, amely kiderítené, hogy a munkaadók és munkavállalók mit tudnának, és lennének hajlandóak vállalni a probléma rendezése érdekében.

A különbözõ érdekelt felek egyfajta csapdába estek, ahol a nyugdíjkorhatár szükséges megváltoztatása a politikai játszma kérdésévé vált. Senki nem meri megtenni a létfontosságú elsõ lépést, vagy kilépni a megállapodott mozgástérbõl. Sokan boldogan tekintenek Franciaországra, pontosabban az új elnök nyugdíjkorhatár lecsökkentési tervére, de mégis ki fogja akkor a szükséges pénzt elõteremteni, ráadásul a válság mostani szakaszában – teszi fel a kérdést Smorenberg.

Nincs sok értelme a politikusok fellépésére, vagyis a nyugdíjkorhatár megemelésére várni. A biztosítóknak és nyugdíjpénztáraknak, valamint a szociális ellátórendszereknek fel kell készülniük arra, hogy az emberek tovább szeretnének majd dolgozni. Ez új termékek megjelenését teszi szükségessé, melyek lehetõvé teszik a késleltetett nyugdíjba vonulást, méghozzá olyan feltételekkel, amely mindegyik fél számára kielégítõ. Más szóval, meg kell találni a módját azon személyek megjutalmazásának, akik hosszabb ideik hozzájárulnak a társadalom mûködéséhez – véli a nyugdíjszakértõ.

Harry Smorenberg tavaly a MABISZ konferenciáján tartott elõadást a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanságáról. Mint akkor fogalmazott: az európai társadalmak sorra elöregednek, a vállalati szektor igyekszik kihúzni magát a nyugdíjalapok finanszírozásából, az állam pedig egyedül kevés lesz erre a feladatra. Éppen ezért tudatosítani kell az emberekben az öngondoskodás szükségességét, mobilizálni kell a munkaerõt, hiszen csakis a bérbõl lehet késõbbre félretenni. A vállalati nyugdíjalapok fontos pillért jelenthetnének, azonban ezt a cégek nem akarják felvállalni, éppen ezért itt erõs és határozott állami fellépésre lenne szükség. Példaként említette a szakértõ a kanadai modellt, ahol a kkv-szektor tagjainak kötelezõvé tették az alapok feltöltését.