Többszáz falu került víz alá, többtízezer ember kényszerült átmeneti táborokba, óriási a fertõzésveszély és tombol az élelmiszerhiány a két hónapja tartó áradások következtében Indiában, Nepálban és Bangladesben. Megyényi területek sorsa nem rendezõdhet még hosszú hónapokon keresztül, az iskolák, utak, mezõgazdasági termõterületek teljes pusztulása következtében, ráadásul jellemzõen a legszegényebb régiók érintettek a katasztrófában. Ahogy lassanként körvonalazódik a károk teljes mértéke, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá milyen felkészületlenek voltak a hatóságok, ami már csak azért is furcsának hat, mert a monszun jelentette kockázatokkal évente számolni kell. A legtöbb elõkészület különös módon a kármentesítést célozta meg, figyelmeztetésekre, prevencióra vajmi kevés hangsúlyt fektettek, aminek következtében a hatások annál katasztrofálisabbnak bizonyultak.

Nem jelölték ki a lehetséges árvizeknek kevésbé kitett területeket, sem a leginkább veszélyeztetetteket, ennek megfelelõen lényegében semmilyen védelmi intézkedést, elõkészületet, vészforgatókönyvet nem foganasítottak. Nem feltétlenül a pénzhiány volt az ok, az erre elkülönített keret, többtízmillió dollár, szinte teljesen érintetlen maradt, a mintegy 4862 nagyobb gátból pedig alig 349 mûködött kielégítõen. Ezzel együtt a hivatalok nem tartják fairnek a felelõsség rájuk hárítását, mondván ha két nap alatt egy évnyi esõ esik le, akkor vajmi keveset lehet tenni.