Valójában az elmúlt 200 év demográfiai robbanása volt a drámai, nem pedig a fejlett országokban tapasztalható fokozatos népességcsökkenés a kontinensek nagy részén, ami - a fejlõdõ közegészségügynek, az egyre magasabb képzettséget megkövetelõ, összetettebb szolgáltatásoknak és ipari termelésnek, az egyre magasabb szintû és költségesebb oktatásnak, valamint a poszt-indusztriális, a családtól elváló (állami) szociális-biztonsági rendszereknek köszönhetõen - mintegy "természetes" folyamatnak minõsíthetõ, fogalmazott George Friedman, világhírû amerikai geopolitikai stratéga és jövõkutató A következõ évszázad (2010) címû sikerkönyvében. A termékenységi arányszám 2 alá történõ csökkenése ugyanakkor már tartós és visszafordíthatatlan trendet eredményezhet.

Mindezek miatt legitim cél Magyarországon a termékenység emelése (azaz a 2,1-es célszám elérése) egy fenntarthatóbb társadalom érdekében és több figyelmet és lehetõséget kell fordítani arra, hogy a nõk általában fiatalabb korban szülhessék meg elsõ gyermeküket a mostani kb. 30 éves átlagéletkorral szemben. A fejlett gazdaságokban mára a gyermekek száma és a családnak, mint termelõegységnek a gazdaságban betöltött szerepe radikálisan megváltozott. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gyermekvállalás nemcsak a gazdaság, hanem a kiszámítható, biztonságos idõskor záloga is, a családi kohézió és a természetes reprodukció megerõsítése mellett.

Mindez akkor marad igaz, ha máshol viszont nem brutálisan elmaradottak a körülmények és nem 200 évvel ezelõtti demográfiai folyamatok zajlanak, mint ahogy például Afrika egyes területein tapasztalható. Ráadásul, a világban a mobilitás (migráció) is sokkal könnyebben történik, sõt, egyre nagyobb számban jelennek meg például az un. "klíma-menekültek" is, akiknek talpa alól elfogynak-eltûnnek az országok a természeti katasztrófák és a globális felmelegedés miatt. Így tehát álom marad az, hogy Európa mindentõl függetleníteni tudja magát: várható, hogy a kelet-európai országokat (jobban) sújtó népességcsökkenéssel párhuzamosan a népesség a világon 2000 és 2050 között még mindig folyamatosan és drámaian nõni fog (kb. 12-13 évente közel egymilliárddal), igaz, ennek üteme az elõrejelzések szerint 50%-kal fog mérséklõdni az 1950 és 2000 közötti idõszakhoz képest a közeljövõben. Ezért a migrációs nyomás nemhogy csökkenni, hanem nõni fog, hiszen még 2050 után is további 10%-os ütemben fog gyarapodni az emberiség. Eközben ne feledjük azt se, hogy az EU nyugati része a világon a legmagasabb népsûrûségû, legzsúfoltabb térségek közé tartozik már ma is.

Bár az utóbbi idõben javultak a munkanélküliségi és gazdasági mutatók az EU-ban, az egyre elképesztõbb, már-már követhetetlen technológiai fejlõdés és a mesterséges intelligencia egyre szélesebb körû alkalmazása olyan trendeket valószínûsítenek 2012 óta, amelyek számos munkakörben és területen az eddig nélkülözhetetlen hitt emberek tömeges alkalmazását kérdõjelezik meg a jövõben (pl. pénztárosoktól a taxisokig, ügyvédjelöltektõl a könyvelõkig). Természetesen a fejlõdés nemcsak munkahelyeket szüntet meg, hanem újabbakat is hoz létre, azonban az alapvetõ dilemma mégiscsak az, hogy ezek aránya, száma hogyan is viszonyul egymáshoz.

A mindenkori USA elnök részére jelentéseket készítõ, jövõkutató think-tank, a patinás National Intelligence Council következtetései szerint 2030 után az lesz a kérdés, hogy a humán munkaerõ milyen munkaerõ-piaci helyzettel fog szembesülni egy olyan környezetben, ahol a legfejlettebb országok növekedésének jelenleg kicsi esélyei vannak és a robotika a jelenlegi ütemben bõvül.

Európa tehát nagyon el van késve: azon vitatkozik, hogy évente hány embert kellene befogadni a fenntartható társadalmi folyamatok érdekében a jelenlegi körülmények és demográfiai elõrejelzések (és eltartottsági mutatók) alapján, miközben a Távol-Keleten a hagyományos eszközök, mint például a korábbinál aktívabb családpolitika (új, kétgyermekes-modell Kínában vagy az ingyenes óvodáztatás bevezetése Japánban), a nyugdíjkorhatárok szigorítása, valamint az idõsek foglalkozatásának emelése mellett a robotika és az automatizáció kap fõszerepet.

Abe Shinzo japán kormányfõ 2016 végén bejelentette, hogy a robotika lesz az egyik legfontosabb válasz a demográfiai problémákra, mivel a japán népesség várhatóan egyharmaddal(!) csökken a következõ fél évszázadban.

A bejelentés alapján a cél az, hogy megnégyszerezzék a robotika iparát, ugyanis egyértelmûvé vált, hogy Japán nem a bevándorlással kívánja kiváltani a dráguló, hiányzó munkaerõt. A 2015-ben elfogadott, átfogó "Új Robot Stratégia" alapján a mezõgazdaságtól és az élelmiszeripartól kezdve az egészségügyi szolgáltatásokig célzott kutatásokat és fejlesztéseket terveznek, ami alapján 2020-ig mintegy 20 milliárd dolláros beruházást szeretnének elõsegíteni ezen a téren. Ennek érdekében a japán kormány Kanagawa körzetben egy Nemzeti Stratégiai Robotikai Speciális Zónát hozott létre, ahol gyakorlatilag a jövõ szociális és egészségügyi "munkásait" fogják elõállítani, közel 400.000 hiányzó ápolói munkakör betöltésére.

Mindezekre tekintettel meggyõzõdésem szerint bármennyit is fejlõdjön a technológia, keresletre és fizetõképes utánpótlásra (fogyasztókra) mindig szükség lesz. Ennek jövõje is érdekesen alakulhat: érdemes lenne ugyanis megvizsgálni azt is, hogy egy humanoid robotokkal mûködõ társadalomban pontosan ki minõsülhetne fogyasztónak, illetve az embereket helyettesítõ robotok szükségletei egyben fogyasztói keresletként jelenhetnek-e meg, tartósan növelve a GDP-t. Azaz vajon ezek a "mesterséges emberek" a csökkenõ emberi népesség mellett statisztikailag befolyásolhatják, mi több: mintegy közvetve mérsékelhetik-e a demográfiai csökkenés változóját a GDP és a termelékenység vonatkozásában? Ez azért lehet nagyon fontos kérdés, mert egy adott ország gazdasági teljesítménye és világpiaci súlya eddig nagymértékben a fogyasztói népesség számán, arányán (is) múlott. És miért kellene erre odafigyelni? A jelenlegi, 2025-ig terjedõ elõrejelzések alapján az újabb robotok akár 30%-kal is növelhetik az egyes iparágak termelékenységét, közel mintegy ötödével csökkentve a munkaerõköltségeket, elsõsorban az USA-ban, Kínában és Németországban. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a vezetõ ázsiai országok (Kína, Korea és Japán) ötször annyi robotot gyártottak eddig, mint a vezetõ EU-s tagállamok (Németország, Olaszország, Franciaország) együttvéve.

Mindezzel párhuzamosan - részben a fogyatékosságok és sérülések kezelése, azok (re)habilitációja révén - egyre több olyan tudományos áttörés következett be a közelmúltban, amelyek már az "egészséges" embereket feljavíthatják, fejleszthetik, ami viszont elvezethet a Homo sapiens conrectushoz, azaz a fejlesztett emberhez, méghozzá belátható idõn belül, számos emberi jogi dilemmát és etikai kérdést felvetve.