A Medicover svéd magánegészségügyi óriási korábbi nemzetközi mûködésért felelõs igazgatója közelrõl élte meg a régiós egészségügyi rendszerek átalakulását és ez alapján úgy véli, hogy a lengyel és a magyar modell sok tekintetben hasonlít. Például hogy a döntéshozók kimondják: az egészségügy nem üzlet - azonban Lengyelország 10 évvel elõttünk jár. A teljes régióban jártas magánegészségügyi szakember mindezek mellett beszélt a magyar piacon elõttünk álló szolgáltatói konszolidációról, a most megvásárolt Róbert Károly Magánkórházzal kapcsolatos terveirõl, a holding terjeszkedési lehetõségeirõl és a szakképzett munkaerõ hiányáról. Ennek kapcsán arra figyelmeztet: az orvosok munkáját segítõ képzett munkaerõ nélkül nincs élet az egészségügyben.

A szakember háromféle fejlõdési utat lát a régióban. 

Az egyik, ahol olyan gyenge volt az állami ellátás, hogy szinte nem is volt igazi védõháló a rendszerváltás után, és nem volt igazi reformtörekvés sem. Ide sorolható pl. Ukrajna és Románia. Itt viszonylag egyszerû szabályok mentén alakul ki a privát ellátás, hiszen mindenki hozzászokott, hogy mindenért fizetni kell. Romániában több, egyenként a 100 millió eurós éves árbevételt is meghaladó méretû cég van (Regina Maria, MedLife, Medicover stb.) Vagyis a magánpiac itt elõrébb tart, mint nálunk. A lakásrendelõk és a hálapénz-rendszer hasonlóképp mûködtek ott is, mint Magyarországon, azonban a szomszédunknál a strukturált állami rendszer hamarabb omlott össze, illetve nem is létezett abban a formában, mint más térségbeli országokban.

A második modell a cseh és szlovák út. A csehek a 90-es évek elején, a szlovákok pedig a 2000-es évek elején vettek egy nagy levegõt, és végrehajtottak kritikus reformokat. Ezekben az országokban volt két lépés elõre és egy hátra, majd újra kettõ elõre és egy hátra, de lassan elérték azt, hogy versenyzõvé tették a finanszírozókat és viszonylag szektorsemlegessé az ellátórendszert. Ma Csehországban és Szlovákiában a kórházak és járóbeteg-poliklinikák túlnyomó többsége privát, de a betérõknek fogalmuk sincs, hogy milyen tulajdonú intézményben vannak, mivel a versenyzõ finanszírozók nyomást gyakorolnak minden szereplõre a jobb minõség, az ügyfélbarátibb rendszer, a gyorsabb gyógyulás és eredményesebb rehabilitáció érdekében. A hazánkkal egyezõ méretû Csehországban hét, a fele akkora Szlovákiában a korábbi hat helyett ma három egészségbiztosítási alap versenyez az állampolgárok (ügyfelek) kegyeiért, mely alapok nagy része szintén privát, de maradt államilag kontrollált is. A szolidaritási háló tökéletesen mûködik, mindenki megkapja az ellátást. Persze nagyon komoly felügyeleti rendszer is mûködik mindkét országban, mely mind a non-profit finanszírozókat, mind az ellátóhelyeket ellenõrzi.

A harmadik csoportba tartozik pl. Lengyelország, Magyarország, vagy Szerbia, ahol változatlanul egy nagy felosztó-kirovó rendszerû intézmény felel a járulék és adójövedelmek egészségügyi ellátásra történõ visszaosztásáért. Ez volt a korábbi OEP, ami jelenleg NEA (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelõ) névre hallgat. 

Ebben a modellben is halad a privát rendszerek erõsödése, legjobb példa erre a lengyel és a szerb ellátórendszer és biztosítási rendszer szerkezete, csak kicsit lassabban, és lépésrõl lépésre. Lengyelországban pl. egy teljes "árnyék" egészségbiztosítási rendszer alakult ki a Medicover mûködése nyomán, ami annyit jelent, hogy a kötelezõ állami járulékok mellett ma már majdnem minden munkáltató vesz egy magán egészségügyi biztosítási csomagot a dolgozói számára, és mindenki tudomásul veszi, hogy - a két tényezõ együtt (járulék + kiegészítõ csomag) - az elérhetõ és jó minõségû szolgáltatás valós díja. Ez a folyamat itthon is zajlik. Itt a sikerhez a biztosító és a szolgáltatók nagyon magas fokú együttmûködése, akár integrációja szükséges. Ezt a folyamatot a különbözõ kormányok adókedvezményekkel is segítik. Pl. egészségbiztosítási termékek áfa-mentessége, vagy hogy azok nem minõsülnek természetbeni juttatásnak, így nem terheli ezeket SZJA, EHO stb.