A biztosítónak az állományvédelem miatt megéri saját profitjának egy részét visszaosztani az ügyfeleknek, amennyiben azok valóban hosszú távon fenntartják a biztosításukat. Egyes vélemények szerint tisztességtelen, hogy a biztosítók azzal számolnak, hogy az ügyfelek jó része nem viszi végig a szerzõdését és így kvázi a visszavásárlási nyereségbõl fizetik a bónusz. Mások szerint ugyanakkor az, hogy az ügyfelek egy része lemorzsolódik, természetes, a biztosító ezeken az ügyfeleken mindenképpen keres, azért aligha lehet bírálni, hogy üzletpolitikai célból lemond ennek a profitnak egy részérõl.

Az alapvetõen tisztességes nyereségmegosztással szemben napjainkban a piaci verseny okán egyre inkább terjednek az olyan megoldások, ahol ez a rend felborul, ami egyre komolyabb feszültséget okoz a piacokon. Ma már van a piacon olyan konstrukció, amely az elsõ befizetés után bónuszjóváírást ígér, sõt van olyan ajánlat is, amely részleges visszavásárlás esetén is bónuszt biztosít, feltéve, ha annak összege nem haladja meg a korábban jóváírt bónusz mértékét. A komolyabb (akár az éves díj 100 százalékát) ígérõ bónuszvisszaírások mellett már-már megszokott, hogy az éves díj 2-5-10 százalékát üzletpolitikai bónuszként írják jóvá a társaságok. Ezek a bónuszok − vélik egyes piaci résztvevõk − összeadódva összességében olyan tételt jelentenek, amelyek esetében már megkérdõjelezhetõ, hogy kigazdálkodható-e ennyi kifizetés.

Számos biztosító határmezsgyén jár, amikor a beígért bónuszkifizetéseket olyan feltételek teljesítéséhez köti, amelyek egy normális biztosítási szerzõdés esetében nem általánosak. Nem elég például, ha pontosan fizet az ügyfél, azt még további határnapok megadása nehezíti − amennyiben már egy befizetésnél csúszik, akár 5−10 év bónuszkifizetését is kockáztatja. Az ilyen különös bónuszfeltételek sok esetben nincsenek kellõ hangsúllyal kiemelve, ezért sokan úgy gondolják, hogy alaposabb felügyeleti figyelemre volna szükség ezen a területen is.