Az Európai Tanács abból a nagyon is valóságos tapasztalatból indult ki, hogy az Unió erõfeszítései ellenére számos olyan tényezõ van, ami még kulcsfontosságú gazdasági szektorokhoz kapcsolódó szolgáltatások szabad áramlását is akadályozza. Leginkább az egyes tagállamok eltérõ adminisztrációs gyakorlata, illetve szabályozásbeli eltérései jelentik a problémát, ami pont azoknál az iparágaknál fájó, melyek egyébként az akadályok elhárítását követõen igen nagy potenciált tudnának felmutatni, így például az építõipar, a különféle üzleti szolgáltatások, mérnöki -, építészeti szolgáltatások esetében igaz ez. Valamennyi esetében azonban alapvetõ az egységes biztosítási háttér, márpedig ez talán a javasolt rendszer egyik legproblémásabb területe, ahogy annak a konzultáción résztvevõ Insurance Europe közleményében hangot is adott.

Habár a biztosítási szektor maga nem tartozik a javaslat szerint az érintett iparágak közé, a felvázolt rendszer egyik sarokköve az, hogy a szolgáltatói útlevéllel rendelkezõ vállalatok határokon átívelõ tevékenységükre nézve megfelelõ szakmai felelõsségbiztosítással rendelkezzenek. Természetesen ez a gyakorlat nem idegen az európai biztosítók elõtt, jelenleg is számos termékportfoliójában található ilyen konstrukció, ugyanakkor egyáltalán nem világos, hogy a készülõ uniós tervezet hogyan valósítaná ezt meg, milyen formában írná ezt elõ: a meglévõ gyakorlatokra építene, vagy esetleg a biztosítás területét is egységesítõ szabályozásokat írna elõ. Utóbbi több szempontból is problémás lenne a szervezet szerint.

Adott biztosítás követelményrendszere és eljárásrendi sajátosságai minden esetben helyi adottságokhoz kötött, a tagállamok jogalkotó szervei szabályozzák ezeket le, tekintettel a helyi adottságokra. A teljesség igénye nélkül tagállamonként eltérõ gyakorlata lehet a felelõsség megállapításának, a kártérítés nagyságának, de eltérõ a kártérítésben érdekelt szolgáltatók árszínvonala is. Ennek következtében egy több országban is jelenlévõ szolgáltató tagállamonként eltérõ kockázati profillal rendelkezhet, hiába folytatja gyakorlatilag ugyanazt a tevékenységet mindenütt, azaz más és más biztosítási szolgáltatásokra lehet szüksége országonként. Ezt jelenleg a biztosítók vagy helyi leányok, alvállalkozók, biztosítói partnerek hálózata segítségével oldja meg, a napi rutin részeként. A jelenlegi elképzelés szerint azonban a szolgáltatói útlevél kapcsán ez nem egészen így lenne.

A felvázoltak alapján az ezt kiváltó vállalatnak egy egységesített, azonos határidõkkel rendelkezõ uniós szintû eljáráson kellene átesnie, ahol az adott tagállam töltené be a közvetítõi szerepet. Ez egyben sztenderdizált információkat is jelent, illetve magában foglalná a szolgáltató vállalat biztosítási elõzményeinek közös nyilvántartását. A már említett tagállamonkénti különbségekrõl szólva az elsõ ami felmerül, hogy hogyan lehet ezeket a különbségeket egy egységesített eljárásrendben áthidalni, különösen mivel ezeknek az eltéréseknek jelentõs része a helyi szabályozásokban és sajátosságokban gyökereznek. Ebbõl adódóan az sem világos, hogyan lehetne egyáltalán egységesített adatokat definiálni, hiszen eredendõen más lehet országonként a releváns adatok köre, bárminemû összehasonlítás értelmetlenné válna az eltérõ jogszabályi környezet miatt. Továbbmenve ezen a vonalon az egyes tagállamok hatóságai sem feltétlenül ugyanazokat az adatokat gondolják relevánsnak, azaz szinte képtelenség lenne egy olyan sztenderd információkat tartalmazó igazolás kiállítása, ami valamennyi igényét kielégítené.

Még egy olyan egyszerûnek tûnõ feladat, mint a biztosítási elõzmények átadása sem feltétlenül az. Az áthidalandó különbségek még csak nem is tagállami szinten léteznek, lényegében minden egyes biztosító gyakorlata eltérõ lehet, hiszen az üzleti modelljük alapvetõ része, hogyan értékelik az egyes kockázatokat, milyen tényezõket tartanak fontosnak. A kockázati profilok ráadásul ugyancsak a helyi körülményeket tükrözik, melyek nem feltétlenül csak a jogszabályokban, de a helyi kulturális sajátosságokban, üzleti gyakorlatban is jelentkezhetnek. A fenti két problémát együtt vizsgálva könnyen belátható, hogy még egy adott piacon belül is elképesztõ nehéz lenne egységes formát adni az elõzményeknek.

Felmerül a kérdés, szükség van-e egyáltalán egységes európai biztosítási piacra? Ameddig ez az egyenlõ versenyfeltételeket jelenti, természetesen. Azonban a teljes egységesítésre nincsen szükség jelenleg az Insurance Europe szerint. A tagállamok igen nagy kulturális különbségeket mutatnak egymáshoz képest, ahogy a helyi sajátosságok is viszonylag széles spektrumon mozognak, a jogszabályok pedig végsõ soron ezeket az eltéréseket tükrözik. Ennélfogva egy sztenderdizált szabályozási rendszer többet ártana, mint használna, képtelen lenne ugyanis ezekre maradéktalanul tekintettel lenni, továbbá csökkentené az elérhetõ termékek diverzifikáltságát, ezáltal a választás szabadságát is. A szervezet szerint célravezetõbb lenne az információátadás hatékonyabbá tétele, azaz olyan információs kapcsolódási pontok létrehozása, melyeken keresztül az iparági szereplõk naprakész adatokhoz juthatnának az adott biztosítási piac sajátosságairól, jogszabályi kereteirõl.