Ezekre az életbevágó kérdésekre a történelem leghosszabb ideje zajló pszichológiai boldogság-kutatása ad válaszokat, amely 1938 óta töretlenül, megszakítás nélkül zajlik az Egyesült Államokban. 

Nyolcvan évvel ezelõtt 274 fiatalt és gyermeket kértek föl a Harvard kutatói a részvételre, akikkel kétévente részletes kérdõívet vettek föl és elemezték orvosi leleteiket. Még közel nyolcvanan ma is életben vannak közülük, s azóta a kutatásba bevonták az eredeti résztvevõk több, mint 2000 családtagját (házastársát, élettársát, gyermekét, unokáját, dédunokáját) is.

A kutatás eddigi legfontosabb eredménye szerint akkor lesz boldog és egészséges öregkorunk, ha mindvégig erõs marad a szociális kapcsolati hálónk - vagyis a párkapcsolatunk, a baráti kapcsolataink, a közösségi kapcsolataink. (Ehhez képest az Y és Z generációk fiataljainak meggyõzõdése szerint az élet célja a gazdagság és a hírnév - és ezekért hajlandóak agyondolgozni magukat, természetesen a családi, baráti, közösségi kapcsolataik rovására.)

A program immáron negyedik igazgatója Robert Waldinger pszichiáter, aki három fõ megállapítást hangsúlyoz egy bostoni TED-elõadásában:

1) A szociális kapcsolatok egészségesebb és hosszabb élethez vezetnek, a magány viszont pusztító erõvel hat (rövidebb élettartam, rosszabb egészségi állapot, rosszabb memória lesz a magány eredménye).

2) Nem csupán a kapcsolatok száma számít, hanem elsõsorban a kapcsolatok minõsége. (Szeretetteli párkapcsolat, erõs családi és baráti szálak: ez a legfontosabb.) Az állandó konfliktus, a folyamatos családi stressz gyilkos hatással jár.

3) A jó kapcsolat nem csak a testünket, hanem az agyunkat is védi: a kognitív funkciók és a memória tovább maradnak megbízhatóan mûködõképesek, ha erõs a kapcsolati hálónk.

A nyolcvan éve zajló kutatás legfõbb megállapításai közé tartozik az is, hogy aki a leginkább elégedett volt a családi, baráti és közösségi kapcsolataival 50 éves korában, abból lett a legboldogabb és legegészségesebb 80 éves.