A 325 millió fõ lakosú USA a magánbiztosítók országa, de két nagy jóléti program is létezik. A részben szövetségi, részben tagállami finanszírozású Medicaid és Medicare programok a szegények, illetve az idõsek vagy fogyatékkal élõk alapellátását biztosítják. Elõbbire mintegy 74 millió ember jogosult – a feltétel itt az, hogy nem lehet több a jövedelmük a megállapított szegénységi szint (nyomorszint) 133 százalékánál –, míg utóbbiból 46 millió legalább 65 éves polgár, illetve 9 millió más segélyezett részesülhet. (Utóbbiak közé sorolják a dialízisre vagy szervátültetésre szoruló vesebetegeket is.) 

A Medicaid keretében nyújtott ellátás körét az egyes szövetségi államok maguk pontosítják, de mindenképp biztosítaniuk kell többek között a következõket: házi- és gyermekorvosi, szakorvosi és kórházi ellátás – beleértve a labor- és röntgenvizsgálatokat –, terhességgondozás, gyermekoltások, illetve a 21 éven aluliak prevenciós és szûrõvizsgálatai. Más - összesen 34-féle - ellátást is társfinanszíroznak Washingtonból, de csak akkor, ha az adott állam biztosítja azokat a Medicaid részeként. Ilyen módon többek között diagnosztikai szolgáltatásokat, receptre kiváltott gyógyszereket, protéziseket, rehabilitációt, a krónikus betegek otthoni ápolását, valamint szemészeti ellátást és szemüveglencséket lehet igénybe venni. A felsorolásból feltûnõen hiányzik a fogászati ellátás, amely – a szemészettel együtt egyébként – az amerikai egészségügy neuralgikus pontja. 

A jobb munkahelyek olyan biztosítási csomagot kínálnak dolgozóiknak, amely ez utóbbiakat is fedezi. Sokan azonban a „nyomorklinikákat” kénytelenek felkeresni, ahol karitatív szervezetek által felkért orvosok és ápolók végeznek vizsgálatokat, húznak és tömnek fogakat, írnak fel szemüvegeket.

Kanadában az egészségügy arra az elvre épül, hogy minden állampolgár és tartózkodási engedéllyel rendelkezõ külföldi megkaphassa a számára szükséges ellátást. Ez a gyakorlatban az ambuláns és kórházi ellátások zömét magábafoglalja.

Az egészségügyi szolgáltatások mintegy 70 százalékát központilag, adókból és befizetésekbõl, egy nagy biztosítórendszeren keresztül finanszírozzák, ahogyan az ágazat bérköltségét is ebbõl fedezik. De azért nincs minden ingyen. A kanadaiak kétharmada magánbiztosítást is igénybe vesz, hogy például fogászati és szemészeti kiadásait könnyebben fedezze. Kanadában is számos munkaadó fizet biztosítási csomagot a dolgozóinak.

Németországban a bismarcki elvek alapján alakult ki egy kétszintû, a járulékokra épülõ rendszer. A bismarcki társadalombiztosítás alapelvei: a szolidaritás a biztosítottak között és a munkáltatók hozzájárulási kötelessége. 

A hozzájárulás jövedelemarányos, ugyanakkor a rászoruló a befizetésének összegétõl függetlenül, az elismert szükségletei szerint részesül ellátásban. Mindenki köteles a két szint valamelyike, az állami vagy a privát között választani, de – néhány kivételtõl eltekintve – a havi 4800 eurónál kevesebbet keresõk csak az államihoz csatlakozhatnak. Ennek megfelelõen ebben a rendszerben látják el a németek 90 százalékát, illetve az országban törvényesen dolgozó vagy tanuló EU-s állampolgárokat, így a magyarokat is. Az állami rendszerben a biztosító – egyes esetekben önrész megfizetése mellett – a legtöbb szolgáltatásnak és gyógyszernek állja a költségét, beleértve a rendelõintézeti és kórházi ellátásokat. A magánellátást ugyanakkor jobb minõségûnek tartják, különösen ami a szakrendeléseket, a rövidebb várólistákat és a kórházi elhelyezést illeti. A két rendszer egységesítését a szociáldemokraták szorgalmazzák – egyelõre hiába –, de a németek 61 százaléka is pártolná.