A háztartások hitelállományában a válság után folyamatos csökkenés valósult meg, mely egészen 2016-ig jellemezte a szegmenst. A fordulat az állománybõvülésben 2017-ben következett be: a háztartások hitelállománya a tranzakciók hatására 2,7 százalékkal nõtt. Ez az újonnan kötött szerzõdések értékének 40 százalékos emelkedése mellett valósult meg, a hitelkibocsátás több, mint felét, 650 milliárd forintot a lakáscélú hitelek tettek ki. Emellett azonban fontos látni, hogy a nagyösszegû lakáshitel-törlesztések miatt éves szinten mindössze 160 milliárd forinttal emelkedett az állomány.

Összehasonlítva a jelenlegi folyamatokat a válságot megelõzõ hitelciklussal, megállapítható, hogy ugyan 2017-ben az új lakáshitel-szerzõdések értéke a 2008-ban mért kibocsátás háromnegyedét tette ki, a teljes lakossági folyósítás a válságot közvetlenül megelõzõ idõszak 55 százalékát érte el. Ezt a különbséget az magyarázza, hogy az elsõ hitelciklusban a lakáshitelezés mellett a szabad felhasználású jelzáloghitelek adták a kibocsátás jelentõs részét, míg jelenleg ez utóbbi termék piaci szerepe marginális.

Érdemes felidézni, hogy a 2013-ban indult új hitelciklus az elõzõtõl jelentõsen eltérõ makrogazdasági és szabályozási környezetben valósul meg, amit fontos figyelembe venni a kockázatok értékelésekor. Az elõzõ évtized hitelciklusára egyfelõl jellemzõ volt, hogy a lakossági eladósodás koncentráltan ment végbe: a nagy összegû felvett hitelek hatására a hitelállomány a háztartások relatíve (nemzetközi összehasonlításban) kisebb körében összpontosult. 

Másrészt a termékpaletta nem volt kellõen prudens sem az árfolyamkockázat, sem a kamatkockázat fedezése szempontjából. Az ügyfelek az alacsonyabb kamatok által ösztönözve voltak a változó (változtatható) kamatozású és a deviza alapon folyósított hitelek választására. 

A vizsgált idõszak harmadik lényeges jellemzõje az volt, hogy a makrogazdasági fundamentumok nem követték a hitelciklus dinamikáját: a lakosság reáljövedelme nem emelkedett olyan mértékben, ami a hiteltörlesztés futamideje alatt növelte volna az adósok sokkokkal szembeni ellenállóképességét.

A 2013 óta tartó második hitelciklusban a szerzõdéskötések éves emelkedése folyamatosan magas szinten áll – mindazonáltal az eddigiekben alacsony bázishoz viszonyítva. Az új hitelciklus egészséges mederben tartását célzandó a 2015 eleje óta felvett hitelekre olyan adósságfék-szabályok vonatkoznak, amelyek mind a jövedelemarányos törlesztõrészlet, mind a hitelfedezeti arány tekintetében korlátot szabnak a túlzott lakossági eladósodásnak. 

Az ügyletszintû elemzésekbõl mindazonáltal az derül ki, hogy a felvett hitelek nem a limitek közelében csúcsosodnak ki, vagyis ezek a korlátok egyelõre nem effektívek, a bankok és az adósok kockázatvállalási hajlandósága sem éri el az MNB által még prudensnek tartott hitelezés kereteit.
Nem utolsósorban pedig „természetessé” vált, hogy az új hitelciklusban az eladósodás forint alapon valósul meg, így a lakossági hitelek árfolyamkockázattal nem terheltek. A jelenlegi makrogazdasági folyamatok és elõrejelzések alapján a lakosság nettó megtakarító pozíciója és a magas bérdinamika fundamentálisan biztosítják a jövõbeni törlesztések fenntarthatóságát.

Bár továbbra is jelen vannak változó kamatozású hitelek a piacon, ezek népszerûsége az utóbbi idõben csökkent: 2017-ben a lakáshitelek 56 százaléka, 2018 februárjában azonban már az összes kibocsátott lakáshitel 70 százaléka fix kamatozású volt.

A jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben a jegybank számára különösen fontos pénzügyi stabilitási kérdés, hogy az adósok teljesítõképessége egy lakáshitel-visszafizetés idõhorizontján várhatóan bekövetkezõ kamatszint-emelkedés hatására fennmaradhasson.