A WHO lépését – derült ki az MEMT elnökének szavaiból – a XXI. század eleji egészségügyi rendszerek meglehetõsen speciális helyzete indokolta. Az tudniillik, hogy miközben ezek környezetét az innováció, s a rohamtempóban fejlõdõ technológia hajtja, feladatuk egy fogyó és öregedõ társadalom szükségleteinek kiszolgálása, amelyek következtében az elvárások ellentmondó szervezeti fejlõdést kívánnak.

Az öregedõ társadalomban az idõsek egyidejûleg egyre többféle krónikus betegségben szenvednek, ami a különbözõ egészségügyi ellátók, illetve az egészségügy és a határterületek közötti integrációt kívánja meg, miközben az orvostechnológiai fejlõdés a fragmentáció irányába hat. További feszültséget okoz az is, hogy míg a technológiai fejlõdés a kiadások növelésére ösztönöz, a költségvetés kézbentartása, a megszorításokat elõnyben részesítõ fiskális nyomást erõsítik. Ilyen feltételek között várja el a laikus közvélemény, s a politikai, irányító garnitúra, hogy jól teljesítsen az adott egészségügyi rendszer, s ez ösztönözte a WHO-t, hogy megfogalmazza: rugalmas, a káros behatásoknak ellenállni, ám a változásokhoz alkalmazkodni képes rendszerekre van szükség.

Kimondani azonban mindezt egyszerûbb, mint megvalósítani. A közgazdasági megközelítésében a piac és az állam valamiféle elegyeként írják le az egészségügyi rendszereket, bár a gyakorlatban egyikük mindig domináns, tehát inkább állami vagy inkább piaci rendszerrõl beszélünk. A téma szempontjából azonban a legfontosabb kérdés az, hogy vajon miként jelenik meg az alkalmazkodás mechanizmusa akár az egyikben, akár a másikban. Gaál Péter szerint azért szeretjük a piacot mint erõforrás-allokációs és -disztribúciós mechanizmust, mert önmûködõen reagál a változásokra, könnyen alkalmazkodik, miközben – számos példa bizonyítja – az egészségügyben rosszul teljesít. De nem számíthatunk az állami rendszerre sem, mert itt az innováció és a változásokhoz való alkalmazkodás egyáltalán nem magától értetõdõ, s meglehetõsen lassú.

Adódnak a klasszikus rendszerek, mint például az angol Beveridge, vagy a bismarcki, csakhogy e hagyományos történelmi kategóriákat már rég elmozdította eredeti helyzetükbõl a fejlõdés. Elég ezzel kapcsolatban a hazai történetekre gondolni, hiszen Magyarországon még mindig a bismarcki modell mûködik, amelyet elvileg teljes egészében járulékokból kellene mûködtetni, csakhogy nálunk ez már rég nincs így, a fenntartásra átutalt adóbevételek nélkül összeomlana a rendszer.

Megoldásként legfeljebb az úgynevezett funkcionális megközelítés kínálkozik, amikor a rendszer fõbb feladatainak – a finanszírozás, szolgáltatások nyújtása, az erõforrások megújítása és az irányítás – elrendezése, különbözõ szereplõkhöz telepítése, s módszertana határozza meg az ellátórendszer teljesítményét, s alkalmazkodóképességét is.

Gaál Péter eléggé meglepõ módon többek között a politikailag korábban többször és több rendben kiátkozott irányított betegellátási modellt (IBR) hozta ez utóbbira pozitív példaként, mondván ez egy nagyon innovatív kísérlet volt. Az IBR elõtt semmi sem ösztönözött arra, hogy definitív ellátást nyújtson az alapellátás, hiányzott a vertikális integráció, s a koordináció a magyar rendszerbõl. 

A veresegyházi Misszió által indított modell meghagyta a finanszírozási technikákat, ugyanakkor lehetõvé tette, hogy az ellátásszervezõk a megtakarításokat ösztönzésre fordítsák. A pozitívumok közé sorolta az elõadó, hogy az ellátásszervezõ nem biztosító, hanem kizárólag egészségügyi szolgáltató lehetett, aki nem valós, hanem virtuális keretet kezelt, így nem volt benne a rendszerben a biztosítói csõd lehetõsége sem. Kizárólag az ellátásért felelt, nem tartozott feladatai közé a forrásteremtés, a szerzõdéskötés vagy például a szolgáltatásvásárlás. Nem nyílt lehetõsége a kockázat szerinti szelektálásra, mint ahogy nem ösztönzött az alulkezelésre sem. Ráadásul az IBR volt az elsõ, amely használta a big data koncepciót, hatalmas, az egyének szintjére lebontva betegút elemzéseket lehetõvé tevõ adatbázist hozott létre. A szervezõk lényegében funkciófüggõ decentralizációt valósítottak meg, vagyis az ellátásszervezést decentralizálta, a központi feladatokat viszont az egészségbiztosításnál hagyta.

Csak nem az irányított betegellátási modell rehabilitálásáról van szó? – hangzott nem véletlenül a kérdés, amelyre igennel válaszolva Gaál Péter azért elismerte, az IBR-rel kapcsolatban létezik egyfajta politikai „szenzibilitás”, bár a modellt utálók és kedvelõk pártfüggetlenül oszlottak két táborra. S persze nem volt minden tökéletes, a fejkvóta-kiszámítás például egészen „tragikus módon” történt. Egy olyan társadalomban – tette hozzá –, mint a magyar, funkcionális integráció nélkül az egészségügy nem lesz képes a fenti kihívásoknak megfelelni. Az IBR jó kiindulás pont, de a lényeg az egészségszervezés, a funkcionális integráció, az ellátási szintek közötti koordináció mechanizmusainak megteremtése, fenntartható formában.

Azzal, hogy egy jövõbeni egészségügyi rendszert tett elõadása témájául az elõadó, elõ is varázsolta a szellemet a palackból, hiszen szakmai körökben városszerte hallani, hogy a Magyar Nemzeti Bankban készül valamiféle koncepció az egészségüggyel kapcsolatban. Biztosat azonban senki sem tud, félszavakból, ráutaló mondatokból, s bizonyos történésekbõl próbálják a várható jövõt a szakemberek összerakni. Ha igaz a hír, õket nem invitálták meg az MNB munkacsoportjába.

S mivel a téma az asztalra került, az elõadó sem kertelhetett a kérdések kapcsán, így Gaál Péternek alkalma nyílt arra, hogy elmondja: nem a magánszolgáltatókat, hanem a magánbiztosítókat látja veszélyesebbnek, ha nem kiegészítõ jelleggel támogatják a társadalombiztosítást vagy az állami ellátást, hanem azokat helyettesíteni, kiváltani akarják. Amennyiben ez utóbbi irányba haladunk, ketté válik a rendszer: állami szegényegészségügyre és gazdag magánegészségügyre. Az egészségpolitikának ezzel szerinte foglalkoznia kell, akár egy keretrendszert felajánlva a magánszolgáltatóknak és magánbiztosítóknak, de azzal a feltétellel, hogy nem rombolják szét az állami rendszer integritását.

Sinkó Eszter egészségközgazdász szerint azonban a helyzet ennél durvább, mert bár korábban valóban úgy vélték, hogy nem épül ki a köz- és a magánellátás párhuzamos struktúrája, most azonban ez karnyújtásnyira került, s vélhetõen hozzányúlnak a társadalombiztosításhoz is. „Alsó hangon” kialakul egy kötelezõ kiegészítõ egészségpénztári rendszer, ami egyébként nem feltétlenül ördögtõl való – ha vannak források a hihetetlen mértékben differenciálódott igények kielégítésére, akkor miért ne? Arra kell figyelni, tette hozzá, hogy akiknek nincs pénzük, azok se kerüljenek hátrányba, bár félõ, hogy ez az elv nem lesz betartható.