A közelmúltban néhány társával megpróbálták feltérképezni a magánegészségügyi szolgáltatók körét, piaci részesedésük nagyságát. Milyen eredményre jutottak? 

- A piac egy része változatlanul rejtve maradt elõttünk. Mi ugyanis abból indultunk ki, hogy mivel egy lakásrendelõnek is mûködési engedélyt kell kérnie az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattól, tehát itt nyilván találunk egy kész adatbázist. Ezzel szemben azzal voltunk kénytelenek szembesülni, hogy ez a lajstrom minden, csak épp nem használható. Karbantartásáról szó sincs, nem lehet tudni, hogy a listán szereplõ cég vagy orvos egyáltalán mûködteti- e még a vállalkozását vagy rég felhagyott vele. A rendszer - amennyiben egyáltalán annak nevezhetõ - szabad szavas kereséssel mûködik, az adatok nem rendszerezettek, nem legördülõ menüs; ebben az állapotában tulajdonképpen teljesen felesleges munkát végez vele a hatóság. Így az egészségpénztári adatbázisokhoz fordultunk, s ezeken keresztül jutottunk el azokhoz a szolgáltatókhoz, amelyeket ügyfeleik felkeresnek. Az adatokat tisztítottuk, a szépészeti plasztikai beavatkozásokat végzõket például kiemeltük. Így maradt 250 "cégünk".  

De hát ez csak a jéghegy csúcsa! 

- Ez abból a szempontból csak részben igaz, hogy a legnagyobb, meghatározó szolgáltatók szerepelnek ebben a körben, így ez a nagyságrend mégis alkalmat adott bizonyos trendek feltérképezésére. Annak felrajzolására például, hogy milyen irányba mozdul ez a piaci szegmens. Azt tapasztaltuk például, hogy egyre több orvos nyit magánrendelõt, vagy szegõdik el heti néhány délutánra, illetve estére magánvállalkozáshoz. Ez arra utal, mintha a hálapénz számukra ma már egyre vállalhatatlanabb lenne, s maguk is tisztítani szeretnék a rendszert.  

Vagy csupán a paraszolvencia metamorfózisáról van szó. 

- Kétségtelen, hogy a magyar magánegészségügy "lefölözõ" típusú, amelyben nemegyszer elõszûrik a közfinanszírozott rendszerbe kerülõ betegeket, akik így vagy maradnak a magánelellátásban - amivel egyes vélemények szerint megtakarít az Országos Egészségbiztosítási Pénztár -, vagy mellõzve a hosszú várakozási idõket, a szokásosnál lényegesen gyorsabb "pályán" haladhatnak az állami, közfinanszírozott egészségügyi intézményekben. Azt is tapasztaltuk továbbá, hogy visszaszorulóban vannak a lakásrendelõk. A korábban egyszemélyes orvosi vállalkozások egy része igyekszik bõvülni, többszakmássá válni. Nagyon fontos újdonság, hogy ebben az ágazatban is megjelent befektetõként a pénztõke. 

Ez talán nem olyan nagy baj, hiszen a világhírû amerikai Johns Hopkins Kórház is egy vasútmágnásnak köszönheti a létét. 

- Nem is állítottam, hogy ez baj lenne. A befektetõi tõke részvétele azt jelenti, üzletet látnak benne. Ennek azonban többféle kifutása lehet. A legkézenfekvõbb, hogy ellentétbe kerülhet egymással a pénzügyi és a szakmai vezetés. Míg elõbbi a profitban, addig az utóbbi a magasabb bérben, minél korszerûbb eszközökben és mûszerekben érdekelt. Ez akár állandó konfliktus forrása is lehet. Találtunk ilyen esetre példát, hiszen több tucat interjút is készítettünk. A másik: amennyiben a nagybefektetõk politikai befolyással is bírnak, hátráltathatják a közfinanszírozott rendszer reformját, hiszen nekik abban van az üzlet, ha minden úgy marad, ahogy most van. Ugyanakkor politikai befolyásuk latba vetésével "szakíthatnak" az OEP által finanszírozott ellátásokból is. 

Forintosítva milyen nagyságrendûnek tippelték, számították a magánegészségügyi piacot? 

- Körülbelül 100 milliárd forint forog ezen a "parketten". Hangsúlyozom, ez nem a teljes kép, mi az említett 250 vállalkozásból indultunk ki, illetve ezek közül is csak azokból, amelyek forgalmát a cégbíróságon meg tudtuk nézni. A legnagyobb szolgáltatók átláthatóan mûködnek, úgy az alkalmazott orvosok bérét, mint a betegeik által fizetett összegeket illetõen. Õk számlát adnak. Azonban minél lejjebb haladunk a magánszolgáltató nagyságát illetõen, annál inkább csúszunk a szürke, majd a fekete zónába. Ezért szinte lehetetlen a piac valódi nagyságát meghatározni. 

A politika gyakran és szívesen utal arra, mintha a magánszolgáltatókat kizárólag a felsõ középosztály venné igénybe. De elég beülni egy többszakmás magánrendelõ várójába, s rögtön kiderül, hogy a várakozók egyre jelentõsebb része ma már az alsó középosztályból érkezik. A számok is ezt igazolják? 

- Igen. Éves szinten ma már a lakosság több mint 40 százaléka vesz igénybe magánegészségügyi szolgáltatót. 

Egy korábbi, 2012-es rendelkezés értelmében a vállalatoknak nem kell adózniuk a dolgozóik számára fizetett egészségbiztosítás után. Mindenki azt hitte, hogy ez óriási lehetõség a biztosítóknak, amelyek addig csak az összegbiztosításokra fókuszáltak - ilyen-olyan esetekben bizonyos, elõre meghatározott összeg fizetésére vállalkoztak -, s erõsen tartózkodtak a szolgáltatásfinanszírozástól. 100 milliárdos egészségbiztosítási piacról vizionáltak. De mintha az egész ügy megtorpant volna. Vagy rosszul látom? 

- Némi fejlõdés tapasztalható, de ennek a piacnak a fõ formáját azok a cégek adják, amelyek egészségbiztosítást kötnek a dolgozóiknak. Õszintén szólva ez valójában burkolt adóelkerülés, lényegében menedzserszûrés vagy foglalkozás- egészségügy, csak épp egészségbiztosításba csomagolva - egy legális jogi kiskapu kihasználása. Ugyanakkor nõ a magánbiztosítók szolgáltatási portfóliója, csak épp nem olyan mértékben, mint ahogy azt korábban gondoltuk, mivel a felek - biztosítótársaságok és egészségügyi szolgáltatók - meglehetõsen nehezen találnak egymásra. Míg az utóbbiaké fragmentált, sokszereplõs világ, a biztosító egy nagy konglomerátum, amelyik szerzõdést szeretne kötni, ahogy mondani szokták, "kockásítaná" a rendszert. A szolgáltatásszervezõk tölthetik be közöttük a kapocs szerepét; ez a piac is meglódult az elmúlt években.