Ami a tényállást illeti, az alperessel megbízási szerzõdésben álló cég alkalmazottja ajánlatot tett a felperes részére a tulajdonában lévõ ingatlanra vonatkozó vagyonbiztosítási szerzõdés megkötésére. A felperes az ajánlat szerint kívánta a szerzõdést megkötni, azonban a szerzõdéses iratok részére való átadása elõtt Németországba utazott. Az alkalmazott a szerzõdés megkötéséhez így a felperestõl írásbeli meghatalmazással nem rendelkezett. A németországi tartózkodás miatti könnyebb ügyintézés érdekében az alkalmazott szerzõdõ félként nem a felperes, hanem a saját nevét, míg biztosított ingatlanként a felperes ingatlanát tüntette fel, mivel közvetlen felettesétõl azt a tájékoztatást kapta, hogy a szerzõdést nem személyre, hanem ingatlanra kötik, ezért a szerzõdés így is megköthetõ. Az ingatlanba 2012. március 25-én betörtek, és a betörõk által okozott tûz jelentõs károkat okozott. Az alperes érvényes biztosítási szerzõdés hiányára hivatkozva megtagadta a kár rendezését.

Az elsõ- és másodfokú eljárás

A felperes a biztosítási szolgáltatás teljesítését, másodlagosan pedig kárának megtérítését kérte. Az alperes a biztosítási szerzõdés érvénytelenségére, valamint a felperes közlési kötelezettségének a megsértésére hivatkozott.

Az elsõfokú bíróság az alperes helytállási kötelezettségét mondta ki. Álláspontja szerint mivel az alkalmazott nem rendelkezett a szerzõdés megkötéséhez szükséges biztosítási érdekkel, így a szerzõdés semmisnek minõsül. Ugyanakkor, mivel a szerzõdés megkötésekor az alperes érdekében eljárva jogosult volt az ügyfeleknek biztosítási terméket ajánlani, így az alperes a megbízottjának magatartásáért felelõsséggel tartozik. Meglátása szerint, amennyiben az alperes, illetve biztosításközvetítõje megfelelõ képzést, utasításokat adott volna az alkalmazott részére, akkor érvényes biztosítási szerzõdést kötöttek volna a felek. A felperes kárát az okozta, hogy a káresemény bekövetkezésekor nem volt érvényes vagyonbiztosítási szerzõdése, a közvetítõi mûhiba miatt pedig az alperest felelõsség terheli.

A másodfokú bíróság helybenhagyta az elsõfokú döntést, azzal az eltéréssel, hogy az alperest nem helytállási kötelezettség, hanem kártérítési felelõsség terheli. A bíróság érvelése szerint, mivel az alkalmazott az alperes megbízottjának munkavállalójaként járt el, ezért ilyen esetben a polgári törvénykönyv (Ptk.) alkalmazottak károkozásáért való felelõsségre vonatkozó szabályai az alkalmazandók. Ilyen esetben a bíróság megállapítása szerint azt kell vizsgálni az alperes kártérítési felelõsségének megállapításához, hogy akár a megbízott, akár annak alkalmazottjának felelõssége az általános kárfelelõsségi szabály alapján megállapítható-e. Mivel az alkalmazott az ajánlat kitöltésekor tudomással bírt arról, hogy a felperes kíván biztosítási szerzõdést kötni a saját ingatlanára, de a felperes németországi tartózkodása miatti könnyebb ügyintézés végett szerzõdõ félként nem a felperes, hanem a saját nevét, míg biztosított ingatlanként a felperes ingatlanát tüntette fel, ezért biztosítási érdek hiányában az ajánlaton szereplõ, szerzõdõ félre vonatkozó adatokkal létrejött szerzõdés semmis. Ez a semmisség pedig az alkalmazott tevékenységével áll oksági kapcsolatban. A bíróság kimondta, érvényes szerzõdés hiányában az alperes biztosítási szolgáltatási kötelezettsége nem állt be, ugyanakkor kártérítési szempontból a felelõsség alól nem tudta magát kimenteni.

A felülvizsgálati kérelem tartalma

Az alperes kérelmében azt állította, hogy a másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a semmis szerzõdés jogkövetkezményeit.

A Kúria megállapításai

Az érvénytelenség általános jogkövetkezménye az, hogy az ilyen ügyletre nem lehet jogot alapítani, vagyis a felek által célzott joghatások nem érhetõk el – hangsúlyozta a Kúria. Egy szerzõdés érvénytelensége azt jelenti, hogy az ilyen ügyletnek nincs kötelemkeletkeztetõ hatálya, az ilyen szerzõdés joghatás kiváltására alkalmatlan. Hivatalból figyelembe vehetõ jogkövetkezménye csak az, hogy a bíróság nem adhat jogsegélyt a semmis szerzõdéssel elérni kívánt joghatás eléréséhez, vagyis semmis szerzõdés esetén a bíróság hivatalból csak a semmisség megállapítására és az ilyen szerzõdésre alapítottan elõterjesztett igény elutasítására szorítkozhat. További jogkövetkezményeket a bíróság semmisség esetén sem alkalmazhat hivatalból, csak a fél erre irányuló kérelme alapján. Ez pedig megtalálható volt a kereseti kérelemben. A jogerõs határozat a kereseti követelés jogalapját nem a szerzõdés teljesítésében, hanem szerzõdésen kívüli károkozásban tartotta alaposnak, mivel az alperesnek betudható magatartás eredménye volt az, hogy a biztosítási szerzõdés nem vált érvényessé, ezért a szerzõdés alapján a felperes a teljesítésre nem lett jogosult. A Kúria megállapította, nincs jogszabályi akadálya, hogy az érvénytelenségi ok fennállásáért felelõs személy kártérítés címén olyan összeg megfizetésére legyen köteles, mint amely összeget érvényes szerzõdés alapján egyébként fizetnie kellett volna. Helyesnek tartotta, hogy a bíróságok az alperes és a cég közötti állandó jellegû megbízási jogviszony alapján az alkalmazottért való felelõsség szabályait alkalmazták, amely az alperes kártérítési kötelezettségét egyértelmûen megalapozza.

A Kúria a felperes közrehatását vizsgálva kimondta, nincs jelentõsége, hogy tudomással kellett-e bírnia a felperesnek azokról a jogi ismeretekrõl, miszerint a szerzõdés aláírásának elmaradása annak érvénytelenségét eredményezi. Jelentõsége csupán annak van, hogy a szerzõdéskötést megelõzõen az alkalmazottól olyan tájékoztatást kapott, hogy a biztosítási szerzõdést úgy is meg lehet kötni, hogy a felperes tulajdonában álló ingatlan, mint kockázatviselési hely vonatkozásában a szerzõdõ fél a biztosítást közvetítõ, egyébként jogi érdekeltséggel nem rendelkezõ személy.

Nem értékelhetõ tehát a jogi és biztosítási ismeretekkel nem rendelkezõ felperes terhére, hogy a biztosítások közvetítésében jártassággal rendelkezõ személytõl kapott tájékoztatás alapján nem merült fel benne, hogy így a biztosítási szerzõdés érvénytelen lesz. Mindezek alapján a Kúria az ítéletet hatályában fenntartotta.

Az ismertetett döntés (Kúria Pfv. III. 22.118/2015.) a Kúriai Döntések 2016/6. számában 142. szám alatt jelent meg.