Minden mai nyugdíjrendszer három egymást követõ nemzedék egymás iránti bizalmára épül: a szülõi generáció fizeti a kötelezõ járulékot, hogy a nagyszülõi generációnak legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekei generációját annak reményében, hogy mire a szülõi generáció is megöregszik, a gyermekek generációja fizeti majd azt a járulékot, amelybõl a szülõknek lesz nyugdíjuk. 

A nyugdíjrendszer bevétele attól függ, hogy aktuálisan hányan vannak a járulékfizetõk, és õk, valamint munkáltatóik mennyi járulékot (nálunk éppen szociális hozzájárulási adót) fizetnek, míg a kiadási oldalt az határozza meg, hogy aktuálisan hányan vannak a nyugdíjasok, és mekkora nyugdíjra szereztek jogosultságot.

Ha a jövõben egyre kevesebb lesz a járulékfizetõ, és egyre több a nyugdíjas, a rendszer mûködése nyilvánvalóan veszélybe kerül.

A hazai járulékfizetõk száma pedig megállíthatatlanul zsugorodik. Egyrészt amiatt, hogy az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, másrészt amiatt, hogy a fiatalok és a középkorúak egyre növekvõ létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.

Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952–1956) és unokái (1973–1978) korosztályaiban. Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma, miközben ennél átlagosan harminc-negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A szülõképes korban lévõ hölgyek létszáma közben nagymértékben csökken, így hiába sikerülne növelni a teljes termékenységi arányszámot a mostani 1,49-ról a kívánt 2,1-re, ez nem fordíthatja meg a magyar népesség csökkenését és öregedését. Sokkal kevesebb hölgy hiába szül kicsit többet, összességében csökken a babák száma.

Mindezek eredõjeként a magyar társadalom nagyon gyors tempóban öregszik: idén minden hatodik, 2030 körül minden negyedik, 2050 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idõsebb lehet Magyarországon. Ezt a drámai öregedési sebességet tovább gyorsítja a kivándorlás – a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább félmillióan tartósan külföldön dolgoznak. Bevándorlás pedig nincs, és a külhoni magyarok potenciális migrációs tartalékai is kimerülõben vannak. Ezért itthon az idõsek aránya még magasabb, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.

Már eddig is hiányzik egymilliónyi gyerek a nyugdíjrendszer jövõbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas–negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.

A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az elsõ – és sokszor az utolsó – gyermeküket. Száz éve a nõk harmincéves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort – nyolc-tíz gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válik mûködésképtelenné.

Nem véletlen, hogy a szakértõk körében folyamatosan zajlik a lehetséges reformokról szóló vita. A Népesedési Kerekasztal néhány éve tett javaslatát ismét fölkapta a hírnév: eszerint a felnevelt gyermekek számától is függõvé kell tenni a nyugdíj összegét. Az elképzelés szerint azoknak a szülõknek, akik legalább két gyereket felneveltek – feltéve, hogy e gyerekek legalább szakmai végzettséget szereztek –, magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. A gyermekek felnevelését természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni, így a jelenlegi, keresõtevékenységre alapozott járulékfizetési elv kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel. A gyermek ugyanis olyan társadalmilag hasznos befektetés – azaz közjószág –, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztórendszerek jövõbeni fenntarthatóságát, így az a szülõ, aki ilyen közjószágba fektet be, megérdemli e befektetése hozamát is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult. A javasolt új rendszer csak a 35. életévüket be nem töltõ személyekre vonatkozna, akiknek legalább harminc évük van még hátra a nyugdíjkorhatár betöltéséig.

Itt érdemes elgondolkodnunk egy pillanatra. Mi lesz pontosan harminc év múlva?

A 2040-es évek végére a mai formájában már összeroppanhatott a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer, mert az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” is eléri addigra a nyugdíjkorhatárt.

A nyugdíjrendszer természetesen nem omlik össze, csak a nyugdíjak összege lesz sokkal alacsonyabb, mint ma (a nyugdíjváromány mértékét kifejezõ elméleti helyettesítési ráta a jelenlegi 66 százalékról akár 30-ra is zuhanhat).

Harminc év múlva a nyolcmilliós Magyarország harminc százaléka 65 évesnél idõsebb lesz – akik nyugdíját nem tudják finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektetõ szülõk jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.

Mindezek miatt célszerû más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggõ nyugdíjreform-javaslat a felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minõségének problémáját. Nem is beszélve azokról a kevéssé elõre jelezhetõ folyamatokról, amelyek révén az élõmunkaerõ-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet a mesterséges intelligencia (és ezzel az automatizálás, a digitalizáció, a robotika) exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot?