Mint minden környezeti tényezõre, úgy az ivóvízre is érvényes a „társadalmilag elfogadható kockázati szint” fogalma, amely a fejlett országokban érvényes konszenzus alapján 10-6. Vagyis azokat a kockázatokat tekintjük elfogadhatónak, amelyek egymillióból legfeljebb egy ember megbetegedését okozzák. A mérési eredményekre és a határértékekkel való összehasonlításra alapozott értékelés mellett az ivóvízminõség fontos jellemzõje az elfogadhatóság, vagyis az érzékszervi tulajdonságok: a víz íze, színe, szaga, zavarossága. Hiába felel meg az ivóvíz valamennyi paramétere a jogszabályi elõírásnak, ha az ember nem szívesen issza meg.
Az elmúlt évtizedekben elsõsorban a vízbázisban megjelenõ, geológiai eredetû szennyezõk, közülük is az arzén állt az ivóvízminõség-javítás fókuszában. Ez mind az érintett lakosok száma (közel 1,5 millió ember), mind az arzén igazolt, a hólyag-, tüdõ- és bõrrák kockázatát növelõ hatása miatt indokolt volt. 2019-re több mint 400-ról 16-ra csökkent az érintett települések száma, így a figyelem újabb problémák felé fordulhat. A következõ feladatot a vízkezelésbõl származó kockázatok (különösen a fertõtlenítési melléktermékek) és az elosztóhálózattal összefüggõ szennyezések kezelése jelenti.
A gerincvezetékek kezelése az ivóvíz-szolgáltatók feladata. Itt elsõsorban a hálózatok elöregedése, az idõvel megjelenõ lerakódások (vas-, mangán- és vízkõkiválás) és az ezen megtelepedõ mikroorganizmusok veszélyeztethetik az ivóvízminõséget. A szolgáltatási pont után (a vízórától) azonban az épület tulajdonosáé ez a felelõsség. A másodlagos vízminõségromlás kockázata az épületen belül a legnagyobb: hosszabb a tartózkodási idõ, melegebb a víz, és a vékonyabb csövekben nagyobb a térfogat/felület arány, változatosabbak a felhasznált anyagok. Ez mind a mikrobiális kolonizáció, mind az ivóvízzel érintkezõ anyagokból való kioldódás kockázatát megnöveli. Általános problémát jelenthet az elterjedõben lévõ háztartási vízkezelõ rendszerek rendszeres karbantartásának az elmaradása is.
A hálózatban bekövetkezõ másodlagos vízminõségromlás egyik legfontosabb tényezõje az ólom, amely az ólomtartalmú szerkezeti anyagokból oldódik ki. Ólomcsöveket jellemzõen 1945 elõtt építettek be az ivóvízhálózatokba, bár esetenként még az 1945–1975 közötti épületekben is elõfordulhat. Ellentétben a vízbázis-eredetû szennyezõkkel, amelyek koncentrációja az egy ivóvízellátó rendszerbõl ellátott település egészén nagyjából azonos, az ivóvíz ólomtartalma házról házra vagy akár lakásról lakásra változhat.
Az ivóvíz-eredetû ólombevitel a korábbi, ólmozott benzinbõl, illetve az ólomtartalmú edénymázakból, festékekbõl adódó ólomterhelésnél jóval alacsonyabb, de a magzatok, csecsemõk, kisgyermekek szellemi fejlõdésére gyakorolt káros hatása miatt törekedni kell a minimalizálására. Felnõtteknél a hosszú távú fogyasztás tápanyag-felszívódási zavarokat okozhat.
A hálózati eredetû nehézfémek, így az ólom bevitele megfelelõ fogyasztói szokásokkal minimalizálható. A kioldódás a víz hõmérsékletével és a tartózkodási idõvel növekszik. A hideg vizet a fogyasztás elõtt kifolyatva még ólomcsövet tartalmazó hálózatokban is sokszor határérték alá csökkenthetõ az ivóvíz ólomkoncentrációja.
A hálózati vizet utókezelõ kisberendezések alkalmasak lehetnek egyes szennyezõk eltávolítására (a készülék típusától függõen), célzottan ólomeltávolításra engedélyezett termék viszont jelenleg nincs. A bevizsgálásra és engedélyeztetésre vonatkozó kötelezettség a kisberendezésekre is vonatkozik. A házi vízkezelõk csak megfelelõ karbantartás mellett tudják feladatukat ellátni, a szükséges szûrõcsere vagy fertõtlenítés elmaradása esetén a vízminõség romlását is okozhatják.
A szolgáltatott ivóvíz minõsége szempontjából Magyarország megfelel az európai átlagnak, a legtöbb vizsgálandó paraméter esetén 99-100% a megfelelõség. 5%-nál nagyobb kifogás (az összes vizsgált mintára vonatkoztatva) olyan egészségre nem ártalmas ivóvízalkotók esetén tapasztalható, amelyek a hazai felszín alatti ivóvízbázisok hidrogeológiai adottságaiból származnak (ammónium, vas, mangán, nátrium, alacsony keménység).
Az ólom nem speciálisan hazai probléma, az európai nagyvárosok régi városmagjában sok helyen megvannak még az elõzõ századfordulón beépített ólomcsövek. Minél elõbb kezdõdött meg az ivóvízhálózat kiépítése egy településen, annál nagyobb esély van az ólomcsövek elõfordulására. A kockázatokat felismerve, a szabályozás és az ipar európai szinten egyaránt törekszik a teljes körû ólommentesítésre.
