A Szolvencia II. keretében meghatározott szavatolótõke-szükségletet a biztosítók standard módszerrel, belsõ modellel, vagy részleges belsõ modellek segítségével számíthatják ki. Miután a viszontbiztosítás az egyik legjobb módja a tõkekövetelményeknek való megfeleléshez, érdemes áttekinteni, hogy az egyes módszerek miképpen kezelik magát a viszontbiztosítást.

Miután a viszontbiztosítási termékeket a standard formula nem minden esetben veszi teljes körûen figyelembe, így azok kockázatcsökkentési hatása sem érvényesül maradéktalanul a szavatolótõke-szükséglet meghatározásakor. A nem-standard viszontbiztosítások esetében ezért a részleges belsõ modellek alkalmazása megfelelõbb eredményre vezet, ugyanakkor nyilvánvalóan ezek kifejlesztése, hitelesítése, implementálása és mûködtetése magasabb költséggel jár, mint a standard modellé. A három modell – a viszontbiztosítások eltérõ értelmezése, és figyelembevétele miatt – eltérõ szavatolótõke-szükségletet eredményez, amely különbség esetenként igen jelentõs is lehet – derül ki a Swiss Re esettanulmányából.

A három modell eltérõ eredményeit egy fiktív biztosítótársaság példáján vezeti le a Swiss Re, méghozzá egy európai nem-életbiztosítóén, melynek termékportfoliója gépjármû-felelõsségbiztosításból (32%), casco-biztosításból (31%) és lakásbiztosításból (38%) áll. Ezen társaság esetében vezeti le a Swiss Re a standard módszer, és a belsõ modell alkalmazásából eredõ különbségeket.

A standard formula alapján számított szavatolótõke-szükséglet három elembõl épül fel: egy meghatározott formula alapján kiszámított alapvetõ szavatolótõke-szükségletbõl, a mûködési kockázatra vonatkozóan meghatározott tõkekövetelménybõl, illetve biztonságtechnikai tartalékokból. Az alapvetõ szavatolótõke-szükséglet egyedi kockázati modulokból áll, melyek közül a QIS 5 alapján a nem-életbiztosítási kockázat a legjelentõsebb. Ezen belül a katasztrófa-kockázatot például a két számítási módszer eltérõen mérlegeli: standard formulánál standard szcenáriók mentén határozzák meg nagyságát, míg belsõ modell esetében vállalat specifikus szcenáriókkal modelleznek.

Nem meglepõ módon az esettanulmányban vizsgált cég tõkefeltöltöttségi mutatója is eltért a két modell esetén: standard formula használatakor jelentõsen alacsonyabb volt, vagyis a károk rendezésére jóval nagyobb tartalék képzését teszi szükségessé. Számszerûen 15 millió eurós különbséget eredményezett a két számítási módszer.

A különbség jórészt a katasztrófa-kockázatok eltérõ becslésébõl fakad, amely standard modell esetén nem veszi figyelembe a társaság specifikus tényezõket, így felülbecsüli a szükséges tõke nagyságát. Szintén eltérõ eredményre vezet a diverzifikációs hatás, vagyis a különbözõ kockázati modulok közötti korreláció két modell által történõ eltérõ figyelembevétele. A fent említett jelentõs eltérés természetesen csökkenthetõ, ha a standard módszeren belül társaságspecifikus paraméterek kerülnek meghatározásra, vagyis részleges belsõ modellek használatával.

A viszontbiztosítások eltérõ figyelembevétele szintén jelentõs különbségeket eredményez a tõkeszükséglet nagyságában a két modell esetén. Standard formula alkalmazásakor ugyanis egyelõre nem Stop-loss-viszontbiztosítást nem lehet figyelembe venni, amely ugyanakkor teljes védelmet nyújt a kárgyakoriság növekedése ellen. Emiatt a standard módszer nagyobb tõkekövetelményre vezet.

Az esettanulmány alapján tehát érdemes a biztosítótársaságoknak elgondolkodniuk azon, hogy kidolgozzanak-e saját belsõ modellt, esetleg megelégszenek a standard formula finomra hangolásával, hiszen jelentõs különbségeket eredményezhetnek a tõketartalékok nagyságában.

A szavatolótõke-szükségletet úgy kell kalibrálni, hogy minden olyan számszerûsíthetõ kockázatot figyelembe vegyen, amelynek a biztosító, vagy viszontbiztosító valóban ki van téve.