Az Európai Unióban lassan, de biztosan növekszik a részmunkaidõben dolgozók aránya, ami pozitívum olyan szempontból, hogy ez általában elõsegíti a munka és a magánélet közötti egyensúly megteremtését, és biztosítja a munakerõpiacra lépés lehetõségét olyan csoportok számára, akik korábban kiszorultak onnan (kisgyermekes anyukák, diákok, idõsek). 

Hollandia messze megelõzi ebben a többi európai országot: 2016-ban már a dolgozók 46,6%-a dolgozott részmunkaidõben az Eurostat adatai alapján, míg az uniós átlag épp csak megközelíti a 20%-ot (1996 óta 4%-os bõvüléssel)..

 Magyarországon a dolgozók mindössze 4,7%-a dolgozik ilyen formábanában. A portál annak járt utána, hogyan jutottak ilyen magas szintre a hollandok, és mennyire tekinthetõ ideálisnak az ottani helyzet. 

Hollandia a fentiek alapján akár utópisztikusnak is tûnhet, fõleg, ha hozzátesszük, hogy egy 2013-as UNICEF-jelentés szerint a holland gyerekek a legboldogabbak a világon, és a legboldogabb országok listáján is minden évben elõkelõ helyen szerepel (tavaly a 6. helyen voltak). Ez persze több tényezõvel is összefügg, például a magas életszínvonallal és a kedvezõ munkastruktúrával, de érdemes alaposabban is megnézni, hogy miért épp Hollandiában lett ilyen elterjedt a részmunkaidõ.

A jelenség annak a következménye, hogy Hollandiában a nõk jóval késõbb léptek be a munkaerõpiacra, mint a többi európai országban, ami az Economist elemzése szerint az alábbi okokra vezethetõ vissza: 
A 20. századi háborúk idején kevés holland férfinak kellett a frontra vonulnia, ezért a nõk nem kényszerültek a gyári munkákban részt venni, mint például az Egyesült Államokban vagy Angliában.
A jólétnek köszönhetõen a kétkeresõs családmodell bevezetésére sem voltak rászorulva a hollandok.
Bár Hollandia ma már messze nem tartozik a legvallásosabb európai országok közé, a keresztény értékek sokáig befolyásolták a családok mûködését, és ezáltal visszafogták a nõk foglalkoztatását.

A változás az 1980-as években kezdõdött, amikor az állam rájött, hogy a nõk munkába állítása gazdasági érdek. A korábban említett értékek miatt a részmunkaidõ terjedt el, hogy az anyák továbbra is elég idõt tudjanak tölteni a gyerekeikkel, és az állam a munkáltatókkal együtt dolgozta ki ennek a feltételeit. 2000-ben pedig törvénybe iktatták, hogy minden nõnek és férfinak joga van kérni, hogy adott munkakört részmunkaidõben láthasson el. Sokak szerint ez a törvény szimbolikus jelentõségû volt, és már csak bizonyos "elmaradottabb" iparágakban volt valódi szerepe.

Aki részmunkaidõben vállal munkát, általában kevesebb, mint heti 30-36 órát dolgozik, aminek a nyilvánvaló elõnyei mellett hátrányai is vannak. A kevesebb munkaóra jellemzõen alacsonyabb jövedelemmel jár, illetve gyakran a munka is alacsonyabb sátuszú, ezáltal kevesebb fejlõdési és elõrelépési lehetõséget biztosít, hosszú távon pedig a nyugdíjkilátásokat is rontja.

A részmunkaidõs foglalkoztatás terjedésével kapcsolatban két fontos trend rajzolódik ki a statisztikákból:
Erõsen nemhez kötött, hiszen Európában mindenhol elsõsorban a nõk körében jellemzõ: 2015-ben átlagosan a férfiak 8,9%-a, a nõk 32,1%-a dolgozott részmunkaidõben az Európai Unióban, miközben a rés lassan, de folyamatosan szûkül. Hollandia ebben is kiemelkedõ: a nõk háromnegyede (71,6%), a férfiaknak pedig az ötöde (16,9%) dolgozik részmunkaidõben, utóbbi az uniós átlag háromszorosát jelenti.

Szembetûnõ továbbá, hogy régiós szinten is jelentõs különbségek vannak: míg a közép-kelet-európai országokban a nõk körében is marginálisnak mondható ez a foglalkoztatási forma, a nyugati országokban jóval elterjedtebb.

A részmunkaidõ gyakoriságával kapcsolatban fontos kérdés, hogy ez a típusú munkavégzés milyen arányban önként és milyen arányban kényszerbõl vállalt.

Utóbbi azt jelenti, hogy az emberek részidõben végeznek munkát, miközben szívesebben dolgoznának többet, de nincs rá módjuk. Ez azzal jár, hogy sokan kapacitásuknak, képzettségüknek nem megfelelõ (általában alacsonyabb) pozíciót töltenek be, nem elégedettek az állásukkal, és az az által biztosított jövedelemmel.

A kényszer-részmunkaidõs foglalkoztatás aránya a dél-európai országokban a legmagasabb, ahol az arányt tovább növelték a korábbi évek gazdasági válságai (például Görögországban és Olaszországban), ahol a vállalatok költségcsökkentés céljából szorították vissza a munkaórák számát. Spanyolországban a munkavállalók 20%-a dolgozik részmunkaidõben, és az esetek több mint felében (55%) kényszerbõl. Hollandiában viszont azok közül, akik részmunakidõben dolgoznak, csak 15% teszi ezt azért, mert nincs más választása, és ezzel Európában itt a legalacsonyabb a kényszer-részmunkaidõs foglalkoztatás aránya.

Elsõre azt gondolhatjuk, hogy a nõk kivétel nélkül kedvelik a részmunkaidõs megoldást, fõleg azért, mert meglehetõsen családbarát, de az már kétséges, hogy elõsegíti-e a nõi emancipációt. Mindenképp kedvezõ hozadék, hogy Hollandiában kiemelkedõen magas a nõk foglalkoztatottsága, azonban kevesen jutnak felsõvezetõi pozíciókba: 2015-ben a vezetõk mindössze 6%-a volt nõ. A nemek közötti bérszakadék az uniós átlaghoz (16,4%) közelít, 16,9%, ami szintén részben a munkaórák alacsony számával függ össze.

Sokszor maguk a részmunkaidõsök is elégedetlenek a helyzetükkel, beleértve a nõk egy részét is, hiszen már a 20-as éveikben, rögtön a diplomaszerzés után - amikor még nincs családjuk - részmunkaidõben dolgoznak, pedig ekkor még szívesen vállalnának munkát magasabb óraszámban. Így érthetõ, hogy vannak olyanok - a munkavállalók, a munkaadók és a politikai döntéshozók között is -, akik a részmunkaidõre egyfajta csapdaként tekintenek, ami miatt kiaknázatlanul maradnak erõforrások.

Magyarország az európai országok között sereghajtónak számít ebben, csak Bulgáriát elõzzük meg, nálunk azonban a részmunkaidõ sok esetben átmeneti megoldás, amit fõleg alacsonyabb iskolai végzettséggel vagy csökkent egészségi állapottal rendelkezõk választanak, hiszen számukra a hagyományos foglalkoztatás kevésbé elérhetõ.

Svédországban két éves próbaidõszak után arra jutottak, hogy a 6 órás mukanap bevezetése (8 órás fizetési szint megtartása mellett) csökkenti a dolgozóknál a stresszt, illetve a betegség miatt kivett szabadnapok számát, miközben a munkavégzés hatékonyságát növeli, azonban a csökkentett óraszámra való átállás gyakran jár pluszköltségekkel (plusz munkaerõfelvétele, átszervezések) a vállatoknak, amelyeket nem minden esetben kompenzálnak az elõnyök. Bizonyos startupoknál és IT-cégeknél például lehetetlennek érezték besûríteni a feladatokat napi 6 órába, és ez rengeteg stresszel járt.