A biztosítási piac évtizedeken át a ritka, de óriási károkat okozó eseményekre készült fel. Ma azonban nem a hurrikánok és földrengések jelentik a legnagyobb kihívást, hanem a gyakori, kisebbnek tűnő természeti károk: viharok, jégesők, árvizek és erdőtüzek. Ezek összességében már a biztosítók legnagyobb veszteségforrásai közé tartoznak – miközben a hagyományos biztosítási és viszontbiztosítási megoldások nem erre lettek kialakítva.

2025 különös tanulságot hozott a biztosítási iparág számára. Bár az Egyesült Államokban nem ért partot jelentős hurrikán, a globális biztosított természeti katasztrófa-károk így is elérték a 107 milliárd dollárt. A veszteségek 92 százalékát úgynevezett másodlagos kockázatok (secondary perils) adták – például erdőtüzek, heves zivatarok, árvizek és jégesők. Ez rekordmagas arány, amely jól mutatja: a biztosítási modellek fókusza eltolódott a klasszikus „nagy katasztrófák” világától.

A biztosítási és viszontbiztosítási piac évtizedeken át egy logikusnak tűnő feltételezésre épült: a mérlegfőösszeget igazán veszélyeztető események ritkák, de rendkívül súlyosak – például egy nagy erejű hurrikán vagy földrengés. Ezekre fejlesztették ki a katasztrófamodelleket és a viszontbiztosítási szerződéseket.

A probléma az, hogy a kockázati térkép megváltozott. A másodlagos kockázatok már nem „háttérzajként” jelentkeznek. A Munich Re adatai szerint 2024-ben a nem csúcskockázati események – például árvizek, erdőtüzek és heves zivatarok – 136 milliárd dollár teljes veszteséget okoztak, ebből mintegy 67 milliárd dollár volt biztosított kár. Ez jelentősen meghaladta az előző tíz év inflációval korrigált átlagát.

A gond nem az, hogy ezek az események kiszámíthatatlanok lennének, hanem hogy a piac jelenlegi termékstruktúrája nem kezeli jól a gyakoriságukat. Egyetlen jégeső vagy villámárvíz ritkán éri el azt a kárszintet, amelyre a hagyományos katasztrófa-viszontbiztosítási szerződések aktiválódnak. Egy egész régióban, évről évre ismétlődve azonban már komoly tőketerhet jelentenek.

A viszontbiztosítók az elmúlt évek veszteségei után logikusan reagáltak: magasabb küszöbértékeket (attachment pointokat) alkalmaztak, és igyekeztek kiszűrni a gyakori másodlagos károkat a szerződéseikből. Ez azonban egy piaci rést hozott létre. A kockázat egyre inkább az elsődleges biztosítóknál marad, amelyek kénytelenek díjat emelni, szigorítani a feltételeket, vagy bizonyos területekről kivonulni.

A következmények már jól láthatók az Egyesült Államokban. Kaliforniában a magas erdőtűzkockázatnak kitett területeken 2018 óta több mint egymillió lakásbiztosítási szerződést nem újítottak meg, miközben a California FAIR Plan, vagyis az állam által működtetett végső biztosítási lehetőség azok számára, akik a piaci biztosítóktól már nem kapnak fedezetet, 2020 és 2024 között több mint duplájára növelte ügyfélállományát. A biztosítási védelem hiánya egyre súlyosabb probléma: a természeti katasztrófák okozta károk egyre nagyobb része végül a háztartásokat vagy az állami költségvetést terheli.

A megoldás nem pusztán a magasabb díjakban keresendő. A piac egyre inkább új kockázatátruházási eszközök felé fordulhat, például parametrikus biztosítási modellekhez. Ezek nem a tényleges kárfelmérésre épülnek, hanem előre meghatározott mérhető eseményekre: például egy adott területen mért csapadékmennyiségre, szélsebességre, hőmérsékleti értékre vagy tűz közelségére.

Ezek az eszközök különösen alkalmasak lehetnek a gyakori, közepes méretű károk kezelésére, mert gyorsabb kifizetést tesznek lehetővé, és nem igényelnek hosszú kárrendezési folyamatot. A technológiai fejlődés – különösen a műholdas megfigyelések és az AI-alapú kockázati modellek – ráadásul egyre pontosabbá teszi a helyi szintű kockázatbecslést.

A biztosítási iparág előtt álló kihívás ezért nem egyszerűen az, hogy hogyan árazza újra a kockázatokat. Ennél mélyebb változásra van szükség: újra kell gondolni, milyen típusú eseményekre épülnek a katasztrófamodellek és milyen eszközökkel lehet a növekvő gyakoriságú károkat finanszírozni.

A következő évtized veszteségeit ugyanis valószínűleg nem egyetlen, címlapokra kerülő katasztrófa határozza majd meg, hanem sok kisebb esemény összeadódó hatása. A biztosítási piac számára ez a valódi teszt: képes-e alkalmazkodni ahhoz a világhoz, amelyben a kivételes események helyett a mindennapossá váló kockázatok jelentik a legnagyobb fenyegetést.