A klímaváltozás elleni küzdelemben egyre nagyobb szerepet kapnak a tudományos kutatásokra épülő szakpolitikai ajánlások. Egy friss, a Cambridge-i Egyetem kutatói által készített elemzés azonban arra figyelmeztet: a tudományos eredményekből levont javaslatok gyakran nem kellően megalapozottak, figyelmen kívül hagyják a bizonytalanságokat, vagy éppen túlzottan aktivista hangvételűek. A kutatók szerint ez nemcsak a tudomány hitelességét gyengítheti, hanem a hatékony klíma- és energiapolitikai döntéshozatalt is nehezítheti.

A klímapolitikai döntések egyre inkább tudományos bizonyítékokra támaszkodnak, ezért különösen fontos, hogy a kutatási eredményekből származó szakpolitikai ajánlások pontosak, átláthatók és objektívek legyenek. Egy új, a npj Environmental Social Sciences folyóiratban megjelent szisztematikus áttekintés azonban arra jutott, hogy a helyzet ettől még messze van.

A Cambridge-i Egyetem kutatói több mint 3000, 2019 után megjelent tudományos publikációt vizsgáltak át, amelyek a klímaváltozás mérséklésével, a zöldenergia-fejlesztésekkel vagy a közlekedési szektor dekarbonizációjával foglalkoztak. Az előszűrést követően 23 tanulmány részletes elemzésére került sor. A kutatók egy saját fejlesztésű értékelési módszert, az Evidence Communication Rules for Policy (ECR-P) eszközt alkalmazták annak megállapítására, hogy a tudományos eredményekből levont szakpolitikai ajánlások mennyire felelnek meg a bizonyítékalapú kommunikáció követelményeinek.

Az elemzés három visszatérő problémát azonosított. Az első, hogy a tanulmányok többsége nem kommunikálta megfelelően az eredményekkel kapcsolatos bizonytalanságokat. A második, hogy több esetben megjelent az aktivista vagy érzelmi töltetű nyelvezet, amely a tudományos tájékoztatás helyett inkább meggyőzésre törekedett. A harmadik és talán leggyakoribb probléma az volt, hogy az ajánlások nem kapcsolódtak szorosan a kutatás tényleges eredményeihez, inkább általános „kívánságlistaként” jelentek meg.

A kutatók szerint különösen aggasztó, hogy a bizonytalanságok feltárása sok esetben elmarad. A döntéshozók ugyanis csak akkor tudnak megalapozott politikákat alkotni, ha tisztában vannak nemcsak azzal, amit a tudomány már tud, hanem azzal is, amit még nem. Az elemzett tanulmányok jelentős része ugyan részletesen ismertette kutatási eredményeit, de az ezekből levont szakpolitikai következtetések esetében már nem tárgyalta a korlátokat vagy a lehetséges kockázatokat.

A szerzők arra is rámutatnak, hogy a szakpolitikai ajánlások kidolgozása speciális kompetenciákat igényel. A kutatók rendszerint saját szűk szakterületük szakértői, miközben a szakpolitikai döntések összetett gazdasági, társadalmi és politikai szempontok mérlegelését követelik meg. Ennek hiányában könnyen születhetnek olyan javaslatok, amelyek ugyan jól hangzanak, de a gyakorlatban nehezen vagy egyáltalán nem valósíthatók meg.

A vizsgálat ugyanakkor pozitív példákat is talált. Az egyik, az Egyesült Királyság elektromosjármű-átállását vizsgáló tanulmány már a kutatás tervezési szakaszában kiemelt célként kezelte a szakpolitikai hasznosíthatóságot. Ennek eredményeként az ajánlások közvetlenül kapcsolódtak a kutatási eredményekhez, figyelembe vették a döntéshozatali környezetet, és megfelelően kezelték a bizonytalanságokat is.

A kutatók szerint a megoldás részben a képzésben rejlik. Javasolják, hogy a kutatásfinanszírozók és tudományos intézmények nagyobb hangsúlyt fektessenek a szakpolitikai kommunikáció oktatására, valamint támogassák az olyan eszközök használatát, mint az ECR-P keretrendszer. Véleményük szerint a tudományos ajánlásoknak ugyanazt a szigorúságot kellene tükrözniük, mint magának a kutatásnak. Ez nemcsak a tudomány iránti bizalmat erősítheti, hanem hozzájárulhat ahhoz is, hogy a klímaváltozás kezelését célzó szakpolitikák valóban a legjobb rendelkezésre álló bizonyítékokra épüljenek.