A kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás a két világháború közötti időben jelent meg Európában annak érdekében, hogy a gépjárművek okozta balesetek áldozatai számára biztosítsa a nekik járó kártérítést.

A nemzetközi autós idegenforgalom fellendülése következtében már a II. világháború előtt felmerült az a gondolat, hogy miképpen lehetne kiterjeszteni külföldre a felelősségbiztosítási garancia hatályát

A II. világháború után a frissen alakult Egyesült Nemzetek Szervezete, illetve ennek Genfben működő Európai Gazdasági Bizottsága (ENSZ-EGB, UNECE) kezdett foglalkozni a kérdéssel. A kitűzött cél kettős volt:

• Egy olyan rendszer kialakítása, amely megoldja, hogy a közlekedési baleset károsultja Európa egyetlen országában se kerüljön rosszabb helyzetbe akkor, ha a balesetet egy külföldi gépjármű üzemeltetésével okozták, valamint

• a más országokba látogató gépjárművek határokon való átjutásának megkönnyítése.

A témával foglalkozó ENSZ munkacsoport, az ENSZ-EGB Közlekedési Albizottsága e célra létrehozott Főmunkacsoportjában 1949. január 25-én megfogalmazták a Főmunkacsoport ún. 5. sz. ajánlását, amely a már 1926 óta működő skandináv rendszer átvételét javasolta. Ennek lényege az, hogy azon országok központi biztosítási szervei, amelyekben kötelező a gépjármű felelősségbiztosítás, a svéd mintához hasonlóan vezessék be a zöldkártyát, mint a felelősségbiztosítási garancia igazolását, kössenek egymással megállapodásokat, amelyek értelmében a külföldiek által okozott károkat a külföldi biztosító helyett rendezik.